Nyugalmi állapot

Nyugalom kell. Nyugodni csendben egy fél órát, és aztán menni tovább. Huzalok ébredései közt látni magam, s póznákra feszített emberek képmására teremteni bölcseleteket.
Nyugodni kell, megnyugodni, s elmenni valami száraz helyre, hogy higgyek benne. Miben? Azt magam sem tudom, csak átlátszó dolgokat sorakoztatok egymás elé, s így nézek keresztül rajtuk, látva, miként torzítják el az előttem elterülő tájat. Vagy hármat kiáltott a kakas, s megmentve ezzel a földre zuhanó régi álmokat.
Most lapos a föld, s a kezemben tartom a lefolyó vízcseppeket, s miként tartozik nekem az isten az igazsággal, úgy hívom én is magamat örökké élőnek.
Szavak, mely megsárgult papírlapra vetettek, most új füzetbe húzom le őket, megváltoztatva a szavak közti gyenge összefonódást, mint tér és pillanat hevében fogant ihlet.
Gyűrődik a tél, s előttem eltorzult tájként lépdel az eső, elmosva a fehér havat, elmosva ezzel ön-ön igazam. Félreeső helyre mentem, hol nem láthat senki, agyamat elrejtve daloltam egy hitvány éneket, s bensőm kitárulkozó széljárása cseppjein keresztül megyek a hídon. Zavar a múlt, s minden, mi benne van. Nincs nyugvásom, s nem hinném, hogy valaha is jó lesz. Már nem bízom semmiben, mi egykor olyan szépen duruzsolta fülembe a jövőt.
Nem értelek, és nem értem a könnyelmű ideológiákat. Próbállak megérteni, de mindig magamban találom a hibát.
Úgy sajnálom, hogy nem tudom sajnálni. Nincs megoldás, ha nem találunk rá.
Beszélj, hisz nyugalom kell, beszélj, szólj, harcolj önmagadért. Ne hallgass! Ne szólj, ha nem kell, de ordíts, ha a szavadtól meg kell telnie szívemnek. Most rád vágyom, és senki más nem jöhet, csak te vagy, ki szívemnek az örvendő ékezet.
Szólj, beszélj, szólj, s harcolj a nyugalom csendjével, hiszen a lelkem már nem bírja a ráerőltetett terheket. Sokáig!

meditációs valóság

kezdettől a vég
szava virágzik kifelé,
sűrű tévedések
meditációs valóságát
vizsgálva szinteket lépek
az élet minden
terén,
s tanulok hibáim
áramvonalas sorsából,
mit a kéz ad,
a szem elveszi.

technikailag megbabonáz,
mégis elméletben már művelni
nem tudom
a valóságot,
s kizárt körökből
tanulom a rosszat,
utcahosszra
megelőz az igaz.

hazug denevérek röpke
sötétjébe ültetem
életem,
s várom a fecskék
felszabadító igazát,
hogy fénnyel söpörve végig
kikaparjanak
lomha barlangom
sötét erdejéből.

nem szólni annyi

még nem késő, még
elhallgathattok,
mert most nem szólni an
nyi,
mintha nem dadog
na a vég.

ker
esem a példát,
hogy jobb belátásra bírjam
az egész világot,
s példa
kép
nélkül
példa
képp mutatom
fel magam,
hogy elbuktam.

vasaltam az ing
em, s messzi híreket
olvasva kezdtem
szaporulatba,
mint akinek
nincs egy sem,
s nincs benne ötlet,
ha én mondom,
ha én hitet
em el, hogy kell,
akkor is ti tudtok
többet az él
etről,
mert én
nem vagyok kegyeltje

az istennek.

vérző aggodalom
bánatát kötöttem
guzs
ba,
s figyeltem apró áramlásait a duná
nak
hogy igenis vannak nagy
szavak,
és vannak bennem rejlő mozzanatok,
de mivel elhiszem,
hogy nem vagyok,
így elmenekülnek
tőlem az an
gyalok.

tiszta, ha
kell tiszta
lelkű maradok,
s megfosztom magam
a múlttól,
s kicserélem önmagam
másra, ne legyek ok
a sírásra,
hogy könnyek nélkül,
érző szívvel
csak előre,
kőkemény
en.

de nem tudom,
mit akar
tok,
így most elnémulok,
s megyek vesszők
paripái után,
a múltba süppedve,
akár egy meggy
a piskótán.

dunához

Mintha ma más lenne
A levegő,
A folyó szellemisége
Megszűnt,
S nincs tovább,
A csend ül,
S csendül
Bennem a lét.

Harangok dalolnak
Tornyok fellegében,
S mint délhez illő
Nóta, ennek nincs
Vége.

A busz késve ért
A révbe,
De a duna szalad,
Kiesett hegyének
Megfosztott vágya.

Ölj, ha kell,
Tombolj, szaladj a
Mába, harcolj
Önmagadért,
Te örökérvényű,
Szomorú árva.

Dadogó

Dadogok
Da
Do
Gok
Nem 
Tu
Dok       érintés nélkül
      szelíd akarat
              a pont,
          Este van,
              Jónapot,
    Kelj fel
             Lázár,
        Halld,
             ott a halál,
     Csak épp
            mással van
                   Elfoglalva

Rózsakert

A szerelem rózsakertje
Most a bennem lakó
Manók akaratos
Igazsága.

Ha egyszer vége is
Lesz az életnek,
S bennem haldoklik
Majd a táj,
Lelkemnek
Egész szigetét majd
Rózsák borítják.

Újra tavasz van

Két kezemmel foglak,
Ölellek csendesen,
Álomtól a tegnap,
A jövő már végtelen.

Mindennél és jobban,
Mint kerge nyulak
Futnak köröket
A réten,
Szaladok vígan,
Őrülten teérted.

Gondolj rám! Szóba tért
Vánszorgás az est,
Pihenni térek, de
Ő rest elaltatni.
Most fogom az egészet
Hátrahagyni,
S valami isteni
Hiúságot kérve
megmaradok veled
A napsütésnek.

Hozzászólok most,
Ti égi madarak,
Fényletek, s húztok
Világost tavasszal,
Most tél van,
Kemény őszi szél
A szellő szárnyát
Veszi fel,
S álruhában már
Elhiszem,
Újra tavasz van.

Országút

Kitekint,
Ki tekint ott, a
Borús utca vissza rád,
Nehézkedve lopódzik
Szívedbe a szép.

Bárkák loholnak négy
Keréken, mindegyiknek
Külön kapitány,
Megy az egyik,
A másik meg nem áll.

A házak terítékén
Vannak magasak,
Szépek, kopott úri
Udvar, ugarba
Aprított rétek,
Halványan dereng,
valamikor szerettem
Őket.

Kerítések zajából evett
A kutya kolbászt,
S gazdagéknál
Álla világháború,
Oly szomorú,
Van miből
Veszíteni.

S az utca vissza rám,
Kölcsönös a szerelem,
A lázadás töri fel
Kátyúba bújtatott bánatát.

Nem vagyok

Ha nem, akkor
Most miért a
Létnek kamionjára
Pakolod a lírát,
S teát iszva
Mormol egy imát
A toll,
Már nem vagyok
Sehol.

Ami van, az
Kies lét, ceruzaelembe
Préselt energia,
Kiszabadítanám,
De vele nem
Bírna az
Emberiség.

Hazudtam én valaha?
Igen, az egész életem
Hazugság, csorba
Vasoszlopok
Példázataként
Rozsdás zászlórúd,
Szakadt zászlóval.

Barangolás

Nem találok oda,
Nincs dzsipíeszem,
S flancos noteszbe
Jegyzett utcanév
A tábla,
Talán hátba kéne
Vágni az istent,
Nyakon a járókelőt,
Hogy ott van.

A buddhizmus áldozatait
Sajnálva alkotok
Rám nehezedő térképet,
Beleírom,
Hol jártam,
Hol meg nem,
S most egyedül
Vagyok erős.

Legyengít a nátha,
Rossz valakivel
Bezárva egy testbe,
De ez jutott,
S eltévedek,
Bárhol is voltam,
Nem találok vissza.

Éjjeli gondolatok

Az.

Absence

Varázslat árnyalta be szívem, kápráztam,
S minden hangom a múlté lett.
Erős idegzavar lépett
Fel az agyban,
S most elhidegülve vagyok
Mindenhol.

Nem vagyok otthon
Sehol, s a holnap
Már tegnap elmúlt,
Nem vagyok magamnál,
És másnál,
Most nem tudom, mi van,
Egyedül vagyok,
Zavar, és tudatlanság
Erős abszintjét
Iszom,
Mi fejbevág.

Éljek

Lebegek,
Akár a Marson lennék,
Hatalmas kezeivel
Jön felém a
Vég.
megkérdezném,
De hangom is
Pici.

Asztronautának
Készültem,
Mikor ide a Földre küldtek,
Csak nem tanultam meg,
Hogyan kell éljek.

Hétfő

Még fáradtabb a lélek,
S még kiabál a szél,
Csapja fejem a levegő.

Hétfő van,
A kéz szorítja
Tollam,
Úgy sajnálom,
Hogy hazudtam.

Ha most itt lennél

Ha most itt lennél,
Valószínű nem tartanám
Vissza magam,
A sűrűre nőtt gondok
Között ölelnélek.

Nem számítana,
Mit tettél, s hogyan,
Sok még a kérdés,
De a válasz is
Ingatag.

Ha most itt lennél,
S nevetve mondanád,
Nem baj,
Mondanám én is,
Sebaj,
Tóbiás,
Se baj, se
Árulás.

Csak kicsit
Nagyon hordom
A flancos orrom,
Azt hiszem,
Tőlem indul ki
Az összes pontod.

Őrület

Ha most nem szólsz,
Én megszakadok,
S valóban az őrület
Kergetett,
Nem hittem ma
Neked.

Elképzeltem, átraktam,
Be. és kivettem
Fejemből a képet,
Átrajzoltam,
Hátha tévedések
Egzisztenciája
A szél,
S hogy az enyém
Oda már be
Nem fér.

Ájulás kergetett,ú
Sőt, még hánytam is,
Belém szorult a
Lélek, s nem ma már
Öltem legyet.

Egy pillanatra
Odakint megállt
Az élet, leállt
A szív,
S a lélegzet.

Egymagam

Kapzsi voltam,
Akartalak,
Csak magamnak,
Egymagam.

Kapzsi voltam,
Takartalak,
Csak magammal,
Egymagam.

Kapzsi voltam,
Hagytalak,
Egymagadban,
Egymagam.

Kapzsi voltam,
Mint elkészületlen
Félkész, születlen
Gyermek,
Megszűnt az ébredés,
A vágy, s most
Már várok.

A felkelés napjára
Hagyom a
Tánc felemelkedő
Rítusát.

Csak magam,
Egymagam
Leszek
Azonos
Teveled,
Csak magadért,
Egymagam.

Most

Most betiportad
Kicsit a virágom,
S elázott gabona
A létem,
Kihivalkodó álommag
Egy köves talajon.

Újraszültek engem
A földre, s az
Új anyám a víz,
Az az átkozott
duna, kinek vizét
A halál folyasztja.

Most kicsíráztál
Bennem, s rajtam
Ülve szóltál nagyot,
Most még írok,
De ennél többet
Nem akarok.

Lehet, kiirtom magamból
Az összes érzelmem,
S ülök majd kopaszon
Egy padon észrevétlen.

Térfogat

Méghogy nem térfogat
Növekedés a szerelem,
Már vagy négyszeresére
Nőt énbennem.

Kívánom

Kívánom a halált,
De a derűs élet
Jobbját követelem,
Ha eljön az időm,
Ne temessetek.

Dobjatok valami
Éhes farkas elé,
Etessetek el,
Készítsetek belőlem
Kutyakonzerveket.

Ha megindul a
Szülés, s átjutok
Oda, vissza már
Nem jövök,
Ne várjatok,
Semmi jótétléleknek
Ne ajánljatok.

Kívánom a halált
A saját faszára,
Élni akarok,
Dobálni csalit
Az élet tavába.

Kifogni onnan
A legszebbik halat,
Megsütni, s
Úgy halni meg,
Hogy szálkája
A torkon akad.

Keresztül-kasul

A világ összefolyt
Vízfolyás,
Keresztül-kasul úsznak
Benne halak,
Belémköt a buszon
Egy alak,
Hogy menjek már
Arrébb, mert
Ő leülne.

Mondanám neki,
Hogy ez csak egy
Férőhelyes, hogy
Ide más hülye
Aligha leülhet.

S már a MÁV állomás
Kesze világában vagyok,
Beszél a bemondó,
Mást aligha hallok.

Felszállok egy rozsdás
Szerelvényre,
Éppen Hatvan felé tart,
Egy részeg, vörösfejű
A pénztárcámra tart
Igényt.

Most is van valami

S most Krisztus is
Leborotválja
Szakállát,
Hogy ne hasonlítson
Arra a képre,
Amit az ember
Festett róla.

Ábrázatok véges
Titkait feszegeti
Az egyház,
Sírógörcsöt
Kap a nevetés,
Hogy a mosolyt
Kimosni
Már olyan kevés.

Félig habzó, gyantás
Szivaccsal mosom
Le a szőrt fejemről,
S állok a lisztben,
Hátha kisütnek.

Őrület szélén

Szikrázik a kék,
Sötét ellipszis alakokat
Ringat az éj,
S most te vagy,
Ki jön,
Jössz felém,
S szürke bizbazokat
Aggatsz rám,
Hogy felismerjenek.

Inglikán, vagy
Anglikán, porraloltó
Lélekbulvárt
Riogat a tél,
Hogy zászlóként
Leng a déli
Ég.

Elmegy, s közben
Halk szavakat
Suttog magában
Egy mormota,
Vallást gyakorló,
A hallást sértő,
Fülértő gégész,
Ki oda is
Benéz.

Hát talán most
Jobb lesz az
Ennyi,
Megőrültem.

Bebasszna

Bebasszna,
Ha olyan jó volna,
Mint serlegét
Ürített királynak
A szar.

Úristen, milyen
Formálhatóvá vált
Az ember,
Milyen köztes
Népszokásokat vesz
Fel,
S inkább néz,
Hogy butuljon.

Aranyos vagy,
Köszönöm,
De bebasszna az ,
Ha kirántanám
Fejemből az észt,
S mondva kérdezném,
Csak úgy,
Hogy hova mész;
Míg a halállal
Táncolok
Éjnek idején.

Halottak napja

Ez a város az élőhalottak
Temetője,
Járnak benne vénemberek,
Kiknek éppenhogy
Nem jött el
Az "ittazideje".

Bilincsbe száradt kezüket
Merítik mélyen a
Szenteltvíztartóba,
S mécsest gyújtanak
Százéve holtaknak.
Talán én teszem
Azt jól,
Ha most még
Jó előre elbúcsúzom.

A fáradtság szemei
Szólnak belőlük,
S már intenének is
'Zbogom'-ot,
Ha belegondolok,
Mikor van vége,
Akkor inkább majd
Viszlát.

Lekaparnak

Sikátorok rezzenő
Piszmogását fagyasztja
Rám mosoly helyett
Az isten,

Két kezével markol,
Míg emlékezni
Kijöttem.

Bús szellő árnyaként
Csap tarkón az ég,
Barát, és testvér
Egyszerre te lettél,
Végül mégis
Elmentél.

Most fagyott hangú
Árnyék vagyok
Ráfestve a falra,
De jönnek hű városiak,
S rögtön lekaparnak.

A legbölcsebb köztetek

Szavak derülnek jókat
Rajtam,
Mint kutya a gazdi felé,
Csóválják halkan
Farkukat.

Más nem igazán érti
Meg őket,
Aprólékos, elhízott
Kutyasereg
A bennem ugató,
Csaholó szójáték-
Kiállítás.

Viaszgombócként olvad
Számban, mégsem
Tudom kiejteni,
Így inkább,
Mint mondásként
A megírt,
Megmarad,
S ha kimondom,
Elátkozva száll
Ki belőlem.

Csak annyit szólok,
Mit már nem sajnálok,
S vagyok a legbölcsebb
Köztetek,
Úgy hiszem, van még
Remény,
De azt már
Mind megvettem.

Rejtvény

A megnyugvás hatalmas
Szigete a lelked,
Mint perselybe helyezett
Aprópénz,
Úgy gyűlsz bennem,
S egyszer majd,
Ha megtelik veled,
Átadom magam
Az örök szerelemnek.

Várni siralmas éjszakákat,
Képezni hangokat magamban,
Puzzle-ként rakni össze
A hibát,
Egymagamban, s veled
Egyszerre,
Ez úgy csodás.

Hóbortos divatot
Teremtve ebből fogunk
A mennybe jutni,
S addig, míg
Itt vagyunk otthon,
felvállalom,
Az élet veled
A megoldás.

Találmány

De ha még egyszer,
Ha csak egyetlen
Alkalommal,
S több nem is kell,
Megteszed,

Én leszek a legboldogabb,
A legelfelejtettebb költő,
Aki ír, de már csak kotlik,
S ül a tojásain.

Fecskeinváziót jelentettek
A tücsökhadiszállásról,
Így repülőgép-terveket
Készítettek,
Hogy míg mások
A földet túrják,
Ők röptükben zenéljenek
Fecskepárjuknak.

Alibi

Sziklaszilárd alibim van,
Hogy nem én voltam
Ott, mikor
Meghaltam.

Agyam portyázik

Furcsa derengés fogott
Meg, hátulról jött,
S ordibált.

A kisagy megnyerő mosolyát
Adta, apró dózisokként
Szúrta teli a szürkeállományt,
Adott némi ellágyulást,
S lebénultam.

Furcsa derengés lapult
Agyam kenődött részein,
S most velőből eredő
Könnycseppek folynak végig
Arcom patakjain,
S míg arra gondolok,
Hogy semmi sincs már,
Röhögőgörcsöt kap
A jövő.

Jószág

Érzékeny, bársonylepedő
Alatti, felettébb különös
Jószág az isten,

Az erdőbe jártam,
Ott sétált szelíden,
Sérült lábára alig állva.
Kidülledt szemekkel,
Nézett rám.

Elfogtam, bekötöztem sebeit,
Kennelbe zártam,
S most kijutni próbál,
De nem engedem.

Ha újra kijutna, s
A vad természet
Ölébe ülne,
Azonnal széttépnék.

Elmúlás egzisztenciája

Lefagyaszt jóságával
A magány,
bennem rekedt hiány
Az alázat,
S míg ti ott álltok,
Én hiába
Próbáltam.

Átmennék a hídon,
De sétálni kell hozzá,
Inkább nézem az eget,
A beszűrődő fényekkel
Kelek táncra,
S ködbe csillanó
Megnyugvás az élet,
Valami időkitöltés,
A halál hiánya.

Most halál van,
S mindenki megszokásból
Gyújtja fel a temetőt,
Zoknit cserél,
S új gatyát húz,
Mintha attól válna
Közelebbivé
Az elmúlás.

Marionett kéz

De ha még egyszer
Menni kell, hát
Legyen úgy
Fényes napkelet,
Bölcsek lovakon,
Tevével hátukon
A púp,
Úgy hiszem,
Isten felköt,
S megnyúz.

Csont, és hús,
Inaim véreznek,
Benne, s már
Érzem isten
Látomását,
Felvette bőröm,
Ő áll itt
helyettem.

Zsinórokkal lógat
Be fajtiszta
Lelkeket a testbe,
S úgy hiszi,
Elfigyelte az időt,
Míg elment
A vonat,
S elraboltak,
Akasztottak
Lettünk,
Csak tátogunk,
Mintha tegnap
Tettük.

vá-lasz

megbabonázott dél-
előtt

mögötte álltam néz-
temőt

temetőt véltem, lát-
tamőt

kicsi-rázott még en-
gemő

Ájulás

Dadog a vér, ereim
Pislákoló szavaiba
Nem fér bele a tér,
S így rakja föl
Magát a falra
Egy kép.

Az ablak lohol
Felfelé a szem
S már csak fehér
Erek áztatta golyó.

Már nem látok,
Agyam korbácsai
Csapnak szét.

A föld kemény, és
Zord érintése a halál,
Fáj a kéz, ráesett
nehézségektől duzzadó
Testem,

De már nem érzem,
Hisz agyam kikapcsol
Egy percre.

Pék

Kölcsönös hangjegyekből
Összetevődött réteslisztből
Sütött az isten,

Csak odaégetett...

A konyha ablakán

Elmélyedt húsevő virágok
Szemeznek a léggyel,
S a visszamenőkig
Kicsontozzák vétlent.

Ő csak nézett, s nem
Akart semmi rosszat,
Őt mindenki bántja,
Pedig csak naphosszat
Ül a konyha ablakán,
Mígnem zümmögni kezd,
S egyből lecsapják.

Duruzsolnak

Duruzsolnak,
Szánja-bánja
A szél, s beszédet
Hallanak,
Hogy mind,
Kik egykoron éltek,
Duruzsolnak.

Az elfekvő horizont

Ha nem lenne a tárgya
A leírni nem muszájnak,
Rikácsoló horizontként
A világot vertikál
Nézhetnénk.

Dicsérendő vers

Most meg aztán
Már végképp

Mi van?

Mert isten nem szólt hozzám

Kezdhetem elölről,
Kezdhetem elölről,

Kezdhetem,
Kezdhetem
Elölről,

Kezdhetem
Kezdhet
Elölről

Kezd
Elölről

Kezd

Sztálóne film

Ez az egész olyan,
Mint egy Sztálóne film.
Puskák ropognak,
Jajveszékelés hallatszik,

S közben csak egy
Ember megy,
Hogy jobbá tegye,

De az is elszúrja...

Vonat

Halk zene szól,
Kattog a vonat beesett
Szeme, nézne,
De már dolgozott
Eleget.

Pihenni térne,
De az ember nem,
Nem engedi,
Így csak kattog
A süketségnek.

Esőcseppek

Esik, valami félelemtől
Teli, duzzadó árkot
Nézek, teli napsütéssel
A szem, s befogja
Fülét a nap,
Ne hallja,
Hogy csapódnak
Sugarai az októberi
Földbe.

Esett, s valami furcsa,
Ékezet nélküli hangot
Nézek, miként elmegy
Előttem, rám néz,
S kitárt karral
Mondja, Gyere még!

A hívó szóra esni
Kezd, s újra zúdul
A víz, mitől az árokpart
Omlik össze.
Igazi enyészet,
Elenyészett halakként
Ugrálnak fel
A vízbecsapódó
Esőcseppek.

Vágyódás

Mikrórobotok vagyunk,
Halszálka hosszú,
Apró falatok,
Porszemhez képest
Módosult atommagok.

Hajnali pára egyetlen
Szitája, vagy akár
Csak angyalok
Meglibbent hiánya,
Létünk terítékén
Akár a vágy,
Úgy érzem, ezek vagyunk,
Csak vágyódás
Valami Óriás
Után.

Akasztófa

Felhúznám magam
Az első hajlandó
Fára, én nem
Vagyok erős,
S ezért megint csak
Bocsánat,
Hogy így ülök itt.

Most mennem kéne,
Gabonaköröket
Taposni a sárba,
Duruzsol bennem a
Földre hullott máma.

Majd, ha eljön a
Holnap, félreteszem
Megingott gondolataimat,
S két kézzel mondom
Annak a nagyistenégnek,
Hogy jól van,
Rendben,
Elfelejtettem már,
Miért szültek ide.

Reggeli koncert

Hangtalan tárgyak
Összerezzenése a szív,
S most igazán nem
Tudom, mit bír.

Mi az, mi még
Beleférne, s a
Csalódottság üres
Edénye a hang,
A gyomor összeszorul,
S burokként lep
Maga alá a magasból
Zúduló bánatlavina.

Nem tudom, s azt sem,
Hogy mit, fáj a lélek,
S elhagy a hit.

Bánat, az igazság
Nyomja bennem az
Istent kifelé,
S a sűrű melódiák
Összekeveréseként
Már csak zajokat
Hallok.

Csalódás

Mikor tudsz valamit,
Sejted, s bambán
Inhalál a gond,
Megállíthatatlanul
Tapos szét,
Mint valami csikket
Szokás a
Fájdalom küszöbén.

Kezemben gyémántlelkű
Hit, s most a duna
Felé veszem az irányt,
Bedobom, s többé
Senki se lát.

Hibás termék

Görcsbe szakadt,
Ellenállt verítékként
Csordult teli a
Pohár, s már
Mennék is tovább,
De kiiszom.

Keserű ízem nyelvemet
Marja, s korgó gyomromban
Talál nyugodt helyet,
Úgy érzem,
Itt már nincsen helyem.

Most a 'falra mászni'
Kifejezéssel látnám el
Az esőt,
S míg kint hideg van,
A lelkemben tombol egy felhő.

Keresem, de már
Nem találom az
Istent, s elvesztettem
Minden eddigi vágyam,
Atrocitások érnek,
S ez már csak
Az én hibám.

Mikoris gondolatok ezrei taszítják homályba tudásom

Múló elmebajom határait kergeti a vágy, valami igazi tiszta után szaladva karmolok bele a múltba. Ficánkol bennem a határtalanság, ki akarok törni, de visszafolyt az étvágy, és a ’-talanság’.
Megreked bennem az ihlet, és művészi innovációim sorra a múltba buknak. Magam sem tudom, mikor, és hol rettent el az izgalom a vágytól, s mikor kortyolok bele az esőbe. Már nem, nem zavartatom magam, ha nem hangzó, piros orgona illata száll a télnek, netán lila ködbe bújtatott esőt áztat el Tóth Árpád lila gondolata, és miként a szellő bíztatja, úgy hiszi, őt se szerették az istenek.
Nem tudom, nem értem meg, miként az élet pergő robajában, ott bent látszik az érzés, és kiül a számon a mosoly, úgy akarom látni a félelem szürkeporos átláthatóságát.
Netán pántolnám össze az igazat a hazugság kergekóros leütéseivel a billentyűzet soros igazságain. Az elektromosság rombolja agyam a halálig, de addig meg úgyse látni, hiszen takarja valami élet.
A viszontagságok zűrzavarába tévedt emberként én is megihletődök egy-egy meghajlás láttán, amit kézen fogva több, netán csak két színész visz végbe az élet látványosabb oldalán.

Érzelmi válság

Fanyarú íz a szemben,
Meghasonlott lábraállás, és a
Hétköznapi szociálpszichopata
Kirándulásai az esőben,
Míg nem néztem oda,
Ő félrenézett, s úgy, csak úgy
Közönyösen köszöntünk el.

Bátorság félemlítette meg
Lelkemben a gyönyört,
A gyengédség csapta hátba
A komorság tragédiáját
Szívlapáttal, s most
Én is úgy vagyok,
Hogy sehogy.

Érzelmi kereszteződések,
Útelágazódásosságosságok
Közepette hullok térdre,
Miközben érdekel a
Csend, s belőle akarok
Újra meglenni,
De odabent víg kacaj
Szellemisége zengi
Be az egész várost.

Csak még egy szót
Had írjak le,
S utána már megyek,
Mert a többi
Abszorbens,
És nem érdekel.

Hunnyogó

Messze hulló szalmonella
Portyázik bennem, már
Érzem a halál keserű
Ízét, talán most is
Megtalál, de nem.

Most boldog vagyok
Ha csak egy percre
Mentem el, már akkor
Is többet voltam ott,
Mint érdekelt.

Most közönyös a sírás,
Lapátra tett igazságot
Basznak a hátsó kertben,
Most veszti el szüzességét
A nap, s ezután már
Annyit nem hallgat.

Hunyorgok bele, csak néz rám,
Lesüti szemeit, míg
Megsüti az enyém,
Miközben hunyorgok belé!

Album

Akrobatikus képek
Szilenciumát reggeliztem,
Oda jártam minden
Este,
A rémálmok kertjében
Füvek mágneses
Terébe ültem.

Emlékezz, türelemjáték
Az élet, az a bölcs
Idegen, aki hitte a jót,
Ő is meghalt,
Elcsapta egy villamos,
Mert hitt a fékpofák
Gyors megállítóerejébe.

Találkozzunk, ha gondolod,
Én ott leszek, álmosan,
Szemlehunyva
Nézek fényderítő
Táncokat, míg
Egyszercsak beragaszt
Albumába valaki.

Vasárnap esti visszamenetel

Ásít a fáradtság,
Vaskorzók libbennek
Magasra,
A víz annyira kiszáradt,
Hogy önmagát
Megissza.

Lisztet őröl maggá
A malom,
Úgy érzem,
Én is kifordulok.

Szemembe préselt
Könnycsepp az ima,
Mely lecsöppenne,
De visszasírna,
Ha elhagyna.

Álmom a valóság,
S valóságos álom
A kedély,
Testedzik a rángatózás,
Míg elmúlik az
Öregség.

Derítő

Álmok szürke lombján pihen,
             Ott vagyok,
             Itt is én,
 Amott a világ
             Köz
                epén
 Szivárog a víz.
      Derítőt szed az
              isten,
 A boldogsággal
      máshogy
  nem
Bír!

A részeg Tücsök

Gondos alkonyat
Fedi be a rétet,
Mindent belep,
Ne látsszon semmi,
Mindent, mégis
Egy, egy a
Sok közül
Látszani akar.

Felüti fejét a legdrágább
Virág, már nem
Termett ilyen
Évszázadokon át.

Arra muzsikál egy részeg
Tücsök, úgy ciripel,
Megőrülök.
Ugrik, szökken, s
Tán még repül is,
A virág közepén
Akar játszani.

Ismételt reinkarnáció

Az ember azért hal,
Hogy szülessen,
Az élet azért van,
Hogy mulasson
Időt valamivel,
S az idő azért múlik,
Hogy legyen halál.

Keresztben jégeső

"Mi van a tükörben? Nézz oda, mert én nem merek!

Valami bárány, valami bárány, ha nem tévedek!
Túl jó, nem gondolod? Túl jó.
Most hajó vagy bárány? Nem bárány. Na jó."

/Bereményi Géza - Cseh Tamás: Keresztben jégeső/

Remélem látsz még,
Én látlak, s a
Végtelen záporban
Te állsz velem,
Mellettem.

Kérni ne kelljen,
Hát adom én önmagam,
A titokzatosság megfélemlített
Képzeteként takarózom,
Hogy ne fázzak,
Kergetek érted
Földre hullott
Lepkéket
Kosárral.

Bárány leplezi magát
Hajóként a tükörben,
Melyet Bereményi szövegként
Cseh Tamás
Énekel,

De még
Nem értem.

S már látom is,
Igen, az báránynak
Túl jó hajó,
Ha jó, akkor úszó bárány,
S nézek már én is,
Ha te nem mersz,
Mert nem múlik el az idő,
Míg keresztben jégeső
Bombázza szét,
Azt amit láttam.

A nagy szavak isteneként

Ráérzek a toleranciára,
A megvénült, elbutult
Arisztokráciának üzenem,
Hogy halljanak.

A nagy szavak isteneként
Szólok köztetek,
Dübörgök, hogy halljatok,
De ti befogjátok fületek.

Elzüllött nemzedék rikácsoló
Hangjaként szólok, a
Mindenem adom,
Mi a szavakban rejlik,
Én, a minden,
És a kölcsönösség
Elzüllött istene.

A templom egere

Nem is olyan szegény
A templom egere,
Van néki könyvek
Tömkelege.

Nem is olyan szegény
Ez a templom egere,
Aranyból vannak
Nála a falak,
S ha vendégek jönnek,
Akad jó bor,
S némi ostyafalat.

Bentlakó leszek

Bentlakó leszek,
Többé ki sem jövök,
Néha felnövök,
Aztán eltörpülök.

bentlakó leszek,
Akár gyógyulni vágyó,
Egyenes, derék katona,
Ki harcból esett beléd,
S teli a csutora.

Én bentlakó leszek,
Lakbért nem fizetek,
Örökké benned
Tanyázom,
Nem zavar, ha ázom,
S kijövök ha fázom.

Erős és bátor

Halovány képek
Erózióját, savtól
Habzó lelkem
Kitikkadt boldogságát
Itattam veled,
Hogy oltsam szomját.

A múlt apró
Civilizációjaként
Sűrítve a gondot,
Tolta belém az isten
A gyermektápot,
Hogy attól váljak
Erőssé,
De most látod,
Itt vagyok,
Erős,
És bátor.

Tőled...

Almássy Tér

Elfeledtem,
Már nem emlékszem rá,
Nem jut eszembe
A csók, tudod, abból a filmből,
Valami Woody Allen
Kreáció,
De nem tudom,
Annie Hall,
Hogy most
Inkább csak
Várok.

S akkor várni oly
Nehéz volt,
A pillanat hevétől
Izzott a száj,
Hogy várni
Közeledést,
Látni a szemben
Megbújó szerelmes
Csillogást
Már nem volt
Nehéz.

Észrevenni.

Farkasszemet néztünk

Megtalál a jóság,
Igazi biztatás
Megfogalmazása
A Hold,
Miként letekint,
S én vissza rá.

Akár a legeslegszebb
Pillanat,
Melyet eltöltöttem
Egy Föld nevű
Bolygón.

Élni, akár hal
Partra vetve kapkod
Vízért,
S a levegő
Marja szemem,
Hogy csukódna
Már, de tekinteted
Kifeszíti azt,
Akár a farkas.

Az isten is benned

Az isten is benned,
Csak benned válik
Igazzá, múló
Pillanatok ismétlése
Képezi robajból
Eredő, álmos
Tekinteted csendesítő
Dallamát.

Ránehezedik a rétre,
Akár a köd szitái
Fagynak dérnek
A fűszálak zöld
Tengerén,
Oly könnyű vagy
Nekem, s örök
Olvadás
Mámorából
Szakítja föl
A benned rejlő
Isten
Önmagát.

Az isten is benned
Múló gyönyörként
Szelídíti álmom,
Akár az óceánon
Lebegő
Csónakból kinyúló
Krisztusi
Kéz a
Hullámot.

A végtelen

Felülkerekedik a múlt,
S eltörli önmagát a tél,
Nyár borítja a tájat,
S akár még meseszép
Tündöklés líráját
Is karcolhatja
A szívbe.

Ott lebeg bent,
Átírva rozoga, antik
Emlékeim.

Az igazi boldogság
Komédiáját játsszák bennem
Vad, drámai színészek,
S festők ábrázolják
A képeket,
Miszerint örök múzsám
Fecskeszárnyai
Lebbentik fel
Odabent
A szépet.

Igaz vers

Miért is kérdezném,
Ha egyszer
Igaz!

A semmi mindene

Fecském, Te érted
Ezt, Te vagy
Az egyetlen,
Ki vagy,
Ki a legmélyebből
Is a leghatalmasabb.

Te vagy az énem,
Az, ki egykor volt,
Te vagy bennem
A minden,
És az, mi a sehol.

A nincs, és a semmi,
A van, és a minden,
A nincs az semmi,
A van pedig
Igen.

Ölellek, mint
Még senki,
Úgy, mintha
Lennék
Akárki más,
Ölellek, mint
Bárki valaki mást,
De számomra
Ez a mindenért
Más.

Úgy fáj

Kapirgál a szívem,
Fáj, úgy fáj.
Összeszorult lélegzet a
Táj, úgy fáj.

Megszokott keringés
A vérben alvó
Babonás sejtek
Selymes fonalaként
Szállítják szánalmas
Ideáljaim,
Melyek meghűlve
Ékeskednek
Szívem összeszorult
Részein.

Kapirgál a szívem,
Fáj, úgy fáj,
Összeszorult lélegzet a
Táj, úgy fáj,
Ha létezem.

Hév-menetrend

Tisztelt utasaink,
Tájékoztatjuk
Önöket,
Hogy a HÉV
menetrendben
Változások
Következtek
Be!

Köszönjük
Megtisztelő
Figyelmüket!

S mivel más
Választásunk nincs,
Figyelünk,
Ülünk,
És
Hallgatunk.

Bizonyosság

Kering a bizonyossá,
Lehajtaná fejét,
Álmok pisszenései
Odabent,
A bánat fojtja
Vízét a kútba,
Míg kivágják
A létnek
Erdejét.

A tüdő megszakad

Feszülnek izmok,
A nyelőcső
Keserű ízt lát,
Hangok, s
Apró köhintések
Hallatszanak,
A tüdő megszakad.

Elernyed a comb,
A víz kergeti fülem,
beburkol a sötét,
Buborékok
A felszínre
Tartanak,
A tüdő megszakad.

Agyam kattog,
A vér lassan kihűl,
Az oxigén helyett
A víz nyomul,
Meglátok valami
Teljesen hatalmast,
A tüdő megszakad.

Szinesztézia

Kezedbe helyezett
Vékony szemérem
A lelkem,
S te erősítettél,
Biztattál
Bennem
Rejlő képzetlen
Tudásomra,

S itt,
Itt, ahol kecses
Tűzszekéren
Már nem
Illés jő,
Itt ugrom
Én is
A végtelen
Szinesztéziába.

Mint lila hangok
Kéklő selymességén
Pirosan látszik
Át rajtam a zöld,
Úgy üt szíven
A fehér, s mondja
halkan a feketének,
Menni kell,
Itt van az ideje.

A papíron

Megfürödtem ábrándok
Mézes vizében,
Felfrissülve
Esett el a
Megzavarodottság.

Pimasz gyermekként
Ragadtam isten
Átitatott légypapírjára,
De nem mérgezett meg,
Csak csapkodom,
Zümmögök,
S a komisz
Gyermekből
Sértődött
Óriáslégy
Tetem
Lettem;

A papíron.

Nincs, ki megnyissa

Meghalt az öröm veled,
Nincs, ki ráhelyezze
Kezét az égre,
S mondja,
Nyílj meg.

Nékem örök záródás
A halál, örök
Megvitatás
Gyolcsba tekert
Teste,
Nincs, ki
Megnyissa
Az eget.

Lázam verítéke
Lecsöppen, pattan
A kő elvetett
Szegletén,
Sarokkő,
Az éhi kincsekért
Becserélt földi
Jó, és javak
Mámoros bebocsájtása
A végbe,
De nincs, ki
Megnyissa nekem.

Emberek

Emberi arcok,
Sűrített lelkek,
Kolóniákba tért
Megtévedt kertek
Alatt álló babonás
Férgek.

Görnyedt produkciók
Szereplő nemzedékei,
Fattyú hiteleinek
Megcáfolt értelméből
Fakadó, görcsös
Óriások.

De nem válaszol

De nem válaszol,
Hangját emeli felém,
Mozgatja belém
Zsámolyról
A hitet,
keresztezi bennem
A legeslegbiket,

Miként tűnik az azonosság
Fájáról az alma
S eszi azt Ádám,
Meg Éva.

Úgy harapok én is
A mindentudásból,
Hogy tudjam,
Hogy féljem,
Ott az isten.

Rejlik a bizonyosság

Belemélyed kérdéseimbe,
Már hinném,
Hogy válaszol,
Terjed, süpped, s hiába
Szól,

Megkövesedett rézalját
Iszik a ménkű,
Beretválja magát
Kopaszra az isten,
Hogy ő úgy hitte,
Hogy ő azt tudta,
Mit eddig
Se én,
Se te!
Su ta!

Most tudom, és
Tudja a lélek parázna
Teste, hogy
Felfogásba esve
Ma én vagyok,
Holnap csak te,
De egykoron
Leszünk egyszerre
A voltban,
S minden szikrázó
Aprólékban.

Te ostoba

Már nem vagy úgy,
Már levegőnek nézlek,
És égnek kiáltott
Szavaknak,
te ostoba!

Nem hiszek a szélnek,
A meghitt nevetésnek
Nem vagy fanyarú
Asszonya,
Te ostoba!

Képzeletbeli álomszuszék
Székére sűrített paradicsom
Árnyalt semmittevőjeként
Szuszogna,
Te ostoba!

Babilon

Az égre meredt
Tornyoknak szélén
Áll a lélek,
Megkoronázott fellege
A teremtésnek.

A város csöndes,
Most mindenki mulat
Egy-egy házban,
Majd az utcára
Mennek inni páran.

Babilon.

A figyelem istenei
A kölcsönös szerelem
Otthona,
Ott lakni, élni
S istent megvetni
tetteiért,
Úgy volt szép.

Babilon.

S most kicsit megtörve,
Szárba szökkent
Menedéket keresni,
Budapesten, hemperegni
A fűben, jó öles
Kölest darálni,
Kenyérbe aprított
Tejet inni,
Istent szidni,
S egyszerre szeretni,

Ez Babilon.

Akkorsmost

Lábáztatta napok lógtak
A levegőbe,
Az isten sem ment
Ki a temetőbe.

Akkor még más volt
Sírni az életért,
Akkor egyedül voltál
Másokért derék,
A akkor hívtál
Olcsó söröket,
Támasszák fel
A rideg
Hétköznapi
Cselekedeteket.

Most sírni másképp,
Másmiért muszáj,
A félelem dobálja
Erőtlen fejem,
Zabpehellyel töltöm
Fel készletem,
S az isten is
A hegyre fel,
Az isten is
A mennybe fel.

Lábáztatta napok lógtak
A levegőbe,
Az istennek sem mentem
A temetőbe.

Az idő megvár

Szemem zseléjében
Úsznak a halak,
Megformázott,
Feldézsmált
Tapasztalat formált
Olyanná,
Aki most szeret téged.

Meghint félelemmel
Néha az idő,
Rettegek,
Hogy vége lesz,
De a vágyódás
Karja nem ereszt.

Kell még várni,
Idő az lesz,
Nem tudni a holnap
Mit hoz,
De megvár,
Nélkülem úgysem
Megy.

S ami másoknak
Tellene, az
Nem ríggat meg,
A magaméért sírok,
S ez a Te
Érdemed.

Beléptem

S beléptem,
Szemem már sírásra
Állt, de agyam
Nem fogta fel.

S beléptem,
Sokan ültek bent,
Nevettek, de
Nem fogtam fel.

S beléptem,
Rogytam össze, rogytam
A földre, még
nem fogták fel.

Kijöttem,
Tüdőm a levegő
Szedte szét, hát
Nem fogjuk fel.

Csók

Most kedvesem
Szeméből nézem
Magam, míg
Ráhajolok,
Míg csókolom,
Szemlesütve,
S aggódom.

Most kedvesem
Lelkéből érzem,
Amint csókolom,
Számban
Ízem, önmagam
Csókjául szolgált
Önazonosság.

Halál

Biztat a csend,
Hallgassak belé,
Szenderüljünk el,
S nincs már
Több jelen.

Poshadt árkokat
Pakol rám a
Szél,
Betemetnek,
A gödör már
Mély.

Izgalmas vers

Ez egy izgalmas vers,
Pörögnek benne
Akciódús elemek,
Történetek,
S minden történés
Egy-egy fejezet.

Izgalmas vershez
Méltón cselekménye
Páratlan,
És érdekessége,
Különlegessége,
Hogy beszámol
Mindenről.

S ezek után
Az olvasó
Csak bámul
Még vagy
Öt percig
Maga elé.

Értelmetlen vers

Hintenek sózott
Porcukorral,
Brummogás
Hallatszik a
Tavaszi
Széllel,
S már a
Téllel veszekszünk,
De azért szeretjük.

Pánikba esik
A láthatóság,
Hogy őt már
Senki sem látja,
S kik eddig
Nem léteztek,
Izgulnak,
A tükörbe bámulva
Szépítik
Önmaguk.

Rángatózik a
Por, epilepsziát
Kapott, mikor
Felitta a vizet,
S ettől sárrá
Merevedett,
Míg végül
Kiszikkadt.

Takarás

Nem minden az,
Ami látszik,
Néha takarás
Is kell,

Míg a bőség
Takaróján
Fáradt lelkek
Megpihennek.

Olcsó dialektusok

Olcsó dialektusok
Rejtelmeivel küzdöm,
Krisztusi jobbomra
Ültetve az időt
Szédítem mámorát
A kezdetnek.

A végre ülök,
Hogy végre ülök
Valahol,
Valamiért
Valahol
Utazva,
Poros poggyászom
Pakolják páran,
Hogy utazzon ő is.

Mert velem
Vagyok,
S ketten utazom
Magammal,
Ne legyek egyedül.

Mégis hiteget
Az élet,
Míg balomra
Félek újra
Orcámra csapni,
De már fordítanám
Oda a másikat,
Bár pofont még
Nem kaptam.

Tél jön

Énekel a távolság,
Zsibbad tőle fülem,
Átlátok a határ
Mentén húzódó
Füvek megilletődött
Léptein.

Zsibong a virággyerek
Sereg, már tél lesz,
Éjelre menni kell,
Tapsol velük a
Nap, s ráül
Megmaradt
Sugaraira.

Ébredj

Reproduktív vagyok,
Álmatag, s jóságos,
Megbabonázott,
És igazságos.

Elkényeztetett kis
Ócska barom,
Aki nem hiszi el,
Hogy nem zavarok.

Ásító létrafok alatt
Zenélget koldusként
Az isten, elmegy
Előtte az 'én'
S ő nyomban
Beleszeret.

Mindhiába,
Hisz az 'én' árva,
S ő viszi magát
Este a bálba.

Reggel van, újra
Reggel, a nap még
Méla-bús kedvvel,
De szól;
Ébredj!

Támaszték

Támasztja rám
Bizonyosságait
Az isten,
Falnak néz.

Jobb kapni, mint adni

Terítéken a valóság,
Már a fától is
Az erdőt látni,
Valahogy mégis
Jó ez így.

Már a tapétát is
Szedni kell,
Árkokat temetni,

Átírják a történelmet,
Hol eddig loptunk,
Ott adunk,
Hol kapni véltek,
Nekünk adtak
Álmokat.

Tőlem kapni,
Ugyanaz mint adni,
S ha nekem adsz,
Nem biztos,
Hogy azt kapod,
Amit akarsz.

Kép

'Buslajkodik'
egy Kép

a falon
Bústul elragadtatva

neki nem panaszol

Senki.

Mosolyogj!

Ő csak van,
Már talán
A századik évét
Élte
Meg,

De mióta
Létezik

Azóta alszik
Szomorkodva
Valami akkori
bajon

Pihenő

Állj!

Csak egy szóra!
Pihenj meg!
Ne rohanj!
Nincs miért!
Muszáj!

Egyszer úgyis
utolérnek,
S akkor
Már inkább
Sánta kutya

Legyek!

Részegedés

Elmélyült hitelét
Biztatja bennem
A szó,
A másnak már
Alig használható.

A másnak
Semmitmondó
Szavak serlegéből
Iszom,
Majd az egészet
Részegen
A papírra hányom.

Kellesz még

Érintésed fáj,
S hogy nem
Teszed,
Az is fáj,
Ha nem vagy
Velem,
S oly jó,
Mikor mosolyogsz.

Most pillantásod
'Szeplejére'
Helyezem önmagam,
Félénk tekintet,
De oly messze
Van a még,
A holnap.

Most hiányzol,
Hát most légy,
De hiányod
Megléte
Tudatja,
Kellesz még!

Természetazonos

Termelődik bennem
Valami természetellenes,
Azonos aroma,
Kávéíz vagy rum,
S mellé dió utánzata,
Valami dejó lenne
Most igazit enni,
De a pudingot
Is műanyag
Kelti fel,
Váltja a baktert
A sorompó,
S a fény
Már csak villog,
S villan
Az épület
Oldalán
A szél.

A világmindenség peronján

Ezernyi megvetés gabonája kel ki az éjszakai szakadás pillája alatt, hinti derűs vigaszait a szél, miközben bennem árnyak sodornak tűnődéseket. Leköltözik a szívbe a vér, és onnan liftezik a tériszony, a téliszony megingásából eredő szintézis.
Most rosszul vagyok, és kezemben a fény, mely már égeti kezem. Felduzzadt a kényszeres visszaemlékezés. Valamit tennem kellene, hogy hangok által keltett apró rezgései a beszédnek bennem már nem alakulnak ki, és a kommunikáció hóviharos poharából nem iszom többé. Némán állok szürke záporban, esik rám a megváltó eső, várom, hogy tisztára mosson, de nem történik semmi.
Ettől most nem jobb, s szeretném átélni azt a telet, mikor még gyermekként hitegettek a Mikulás valóságáról, és este, a sötét, lámpa világított utcán hógolyócsatába kezdtünk. Most nem történik semmi. Nem esik a hó, s lidércek sem zaklatják agyam, s a tévémaci nem engem altat. Általános fogalmazások közepette butulok el, s magamra veszem, ha hallgattok, ha hallgatok. Bizarr a csend velem, nem hiszi el véges létem, s hogy most beszéljen, nem érdekli, nem történik az égvilágon semmi.
Ledarált porszemek fogaim között adnak kicsi, karcos hangokat, s a sűrűre nőtt erdők kereksége dönt le lábamról. Vágyom az isten kétséges, megbízó fényerejébe, s kezemből a fény kialudni látszik, mikor előlép, s mondja: közel már a bizonyosság. Várok, ennyi, de az égvilágon nem történik semmi.
Most hallgatok, s lüktet a csend odabent, mint ’viszlát’-ot int a holnap a mának, úgy múlok el a bizonyosságnak hírnökeként, mint lóhere télvíz idején. Úgy zöldülök ki rügyfakadás esős érintéseként, mint szerteszét ágazó, kis patakból eredő, hatalmas, gyilkos tengerbe ömlő folyó. A talányok képzetei szúrnak át agyam elharapott szegletein, de nem történik most igazán semmi.
Káprázik a szemem, s ingerek lüktetik a vénába a vért, már megszokásból ver a szív, ezért lesz megnyerő a mosoly, ezért alszom el én is eleven istenként.
Most nézek, látszom, álmok peremén a nap lopakodva, settenkedve libbenti fel arcát, megmutatva a fényben úszó, csodaszép tájat.
A világmindenség peronján állva nézem az eget, mint firkál magára felhőket, és napot, néhol esővel könnyezi meg az elmúlt időszakot. A világmindenség peronján állok egymagam, senki sem hív, senki sem bólogat, csak állok, s várok, hátha befut egy elszaladó, örök mozdony.

Beszarás

Megemészt az isten,
Szájához emelt
Szelíden,
S megevett.

Lenyelt,
Csúsztam nyelőcsövén
Végig.
Durva, ficánkoló
Emberek hadával,
S beestem
A gyomor maró
Oldatába.

Emészt az isten,
felemészti testem
Sorvadó részeit,
S már a
Vastagbél
Falát markolom,
Mikor is
Érkezem
Istenhez méltó
Csészéjébe...

Rágyújtani

Tétlen állok,
Nem tudok tenni,
Nem visz a
Cselekvés,
Rá kéne gyújtani,
De kellemetlen
Az íz.

Rá kell most gyújtanom,
Az ideg eszi
Lelkem,
Isten iránt érzett
Haragom
Pislákol bennem.

Rágyújtok,
S más lesz a
Világ,
Nézem az utak mentén
Elterülő házak
Sorát,
Már vagy ezernyi
Félsz,
Tüdőbajom
Irányába lehelem
Tudatom,
De azért még
Rágyújtottam.

Fáradtság

Egyszerre vagy három
Füzet, s az is
Betelik,
Műár vagy egy
Hete nem írtam
Le semmit.

Vagy már két
Hónapja is,
Hogy nem láttam
Imrét,
S van már
Jópár napja
Búbajomnak.

Szomorú vagyok,
Ha meglát a
Hold, így aludni
Nem tudok.
Szomorúságom
Igazi baja,
Hogy már nincs
Meg igazán
Az éjjel dallama.

Fáradt vagyok,
Már nagyon fáradt,
Több, mint
Két hónapja,
S már az agyam
Pislákol
A szememen át.

1háznak szavai

Vagyok a létnek
Megmagyarázhatatlan
Istensége,
S az elmúlásnak fenséges,
Létből eredő oka.

Átgázolok lelketek
Szánalmas terítékén,
Elhízott patkányokat
Helyezek szátokba,
Kenyeretek féregirtóval
Szóróm tele,
S mondom, egyétek.

Mérgezlek kátránynak
Leveses porával,
Rohantok, mint
Gondos, anyaimádó
Hangyák,
Zümmögtök,
Akár a legyek,
Ha kitépve
Lábuk,
Hátukra hagyják.

Szivárvány

Valami beatzene
Rohanja meg fejem,
De mire rájönnék,
Már belőlem ered.

Szürke hétköznapok
Szivárványaira kenem
Föl magam,
Ezzel válok
Eltúlzott színekké.
Ezáltal leszek
Piros és kék,
Én egyé velük,
Így válva egészen
A hétig.

Narancslé

Demoralizálódott szintaktikát
Vásároltam fel,
Divatba öltöztettem
Monstrum lelkem,
Majd az egészet
Emésztettem, mint
Kifacsart
Narancslevet
Szokás.

Budapesten

Talán a Gemenci Kastély,
Akát az Egri Vár,
vagy baltazár
Hívja lelkem,
Már nem érzem
Jól magam
Budapesten.

Undorító házak lepik
Be a parkot,
Itt-ott teszkó,
S már mindenhol
Benzinkutak gőzölik
Lelkem,
S inkább kerékpárért
Mentem.

Még két hely van,
Mi szívemnek kedves,
S hova bármilyen áron
Eljutni akarok.

A Rózsák tere,
És a Boráros,
Az egyik, hol
Születtem újjá,
A másik, mely
Nevelt komorrá.

A költői válság öt perce

Belém rekedt a szó,
Hátul nem kiadható
Az árú,

Belőlem fakad a kő,
Melyből víz folyik,
Én vagyok az,
Ki csak borozik
A teraszon,
S mellé jól
Átitatódik
Szellemiséggel.

Akár kommunizmus is
Lehetne, s nevezhetnénk
Trágár Kádárnak,
Vagy megkövezve
Állnék asszonyán
A talánynak,
Akkor is így volnék,
Mint ki öt percre
Nem írt egy sort sem,
A kapitalizmus
Magyarázkodó
Hirnökeként.

Gumicukrot majszolgatok

Vannak bizonyos napok,
Mikor a szürrealizmus
Krisztusa vagyok,
Vannak bennem bölcs
Fondorlatok,
S közben gumicukrot
Majszolgatok.

Az aszociális támogatásért
Megyek, hozzád a
Keletibe, de már
Menni nem kell,
Lelkem otthagyom,
S közben gumicukrot
Majszolgatok.

Viszontagságok akasztják
Föl önmaguk az úttest
Melletti póznára, s megyek
Mellettük, nézem fáradtan,
Szemük már halott,
Miközben gumicukrot
Majszolgatok.

A "Jókedv"-hez

Jókedv

"Kilátszik a jókedv
kabátja
az ajtó mögül,
csak ki kellene
nyitnom,
de valahogy nem
sikerül."
/Mészáros Tímea/

Delíriumba estem,
Egy perc foszlányát kerestem,
Miközben lestem
Ajtód mögött
Megbújt jókedved.

Én már nyitom,
Nyitom helyetted,
Megyek,
S rögtön beengedem.

Rekonstrukció

Rekonstruálni akartam
Fájdalomba szivárgó
Jelenlétem az űrbe,
De az már kizárt,
S nem fogad
Vissza az időbe.

Újra akartam rakni
A körém gyűjtött
Téglákat,
De bárhogy raktam,
Nem voltak egymásra
Valók.

Elmosta a víz,
Elmosta falaim,
S most helyükön
A szél a nappal
Tapsolja
Hiányuk.

Isten elé

A méltóság elhízott
Virágaira szórtam a
Hamut, s mesterséges
Férgekkel rágattam
Nyakuk,

Hogy száradjanak.

A bizalmatlanság
Megkínzott hadával
Álltam szemben,
Mikor isten elé
Holtan heverve

Estem össze.

A szavak nagysága

A szótagnélküliség,
És a bezártság
Szellemei hatódnak
Meg, hajolnak
Földig előttem,

Körülfonnak,
És kilehelik
Lelkük.

Átitatják papírom,
S tollammal kezdnek
Vad vágyak fonalába,
Elképesztően olcsó,
De ugyanakkor
Drága, ihlettel
Dobálózva,
Majd a papíron
Végleg meghalnak.

Szomjúság

A fáradalom vizét
Iszom, s álmom
Hívja, jöjj elő,
A fájdalom forrásából
Kinőtt gazat szívom el,
Ezután már
Semmi sem
Érdekel.

Megszűnik a szomjúság,
Elhinti magvait a
Szél, s abból
Kell ki újból,
Mint szélesen
Tátongó
Szakadék.

Magyar Posta

Levelet küldtem
Magamnak,
Hogy küldhessek,
És kapjak,

De a posta
Visszaküldte
Azon címszóval:
A címzett
Nem létezik.

Eső

Megbecsült fellegekben
Tipeg az eső,
Magába foglalja az
Egész életet.

Ha most hullana
Alá, hát mily
Megnyerő mosolya
Éltetné tovább
A csendet,

Benne koppanásai
Elevenítik
Meg a nagyvárosi
Robajt, úgy
Koppanna,

Kipp-kopp,
Egyik a másik
Után árasztaná
El a kiszikkadt
Talajt.

De rajtam egy sem

Áttekint magából
Az isten felétek,
Úgy szalad,
Mintha kergetnétek,
Akár egy tehervonat
Lassú, lomha gurulásán
Elenyészik a nap,
Sugarai beterítik
Az elpállott folyókat.

Rideg az est,
Görcsös mozdulattal
Lép tovább az
Ég,
jaj, nehogy még
Várni kelljen,
Hát nem várat,
Órákat áll
Egy helyben,
S kipróbál
Minden alkalmazható
Halált,
De rajtam
Egy sem
Jön át.

Már régen

Már régen szerettelek,
Csak nem tudtam,
Hol voltál,
Már régen ismertelek,
Csak nem értettem,
Miért, hol,
És mennyire.

Hiába kérte

Fáradt kiesés rongálja
Eszméim hajlott becslését,
Ránehezedik a
Tél is a szívre,
Megbabonáz,
De hiába kérte,
Már nem megyek sehová!

Megfullaszt

Bőg a tehén,
Mert nincs kalap
A fején,
És sír a szamár,
Ő mondja iá!

S mint megannyi
Állat a bölcs Nóé
Bárkáján szomjazik,
Úgy a víz körbefonja
Az embert,
Túl kevés a szó,
S magáért már nem áldoz
Belőle.

Megannyi esőerdőt
Áztat el a víz,
Sűrű buboréka
Betakar,
Megfullaszt,
Bár csak én
Ne mondanám,
S nem lenne
Igaz.

Rablók

Fejem fölül lopták el
A házat,
S míg ágyamban
Feküdtem,
Hát elvitték azt is,

Olvastam egy könyvet,
S míg világít egy
Lámpa, úgy lopták
El lelkem,
Csöndben, és fázva
Ültem velük szembe,
Előttem a könyv,

Néztem mélyen bele,
Egy Ady kötet volt,
Láttam, mikor
Lapoztam valahol
A háromszázról
A kettőhatvanra,
De a lámpa
Már nem volt
A szobában.

Tökéletes nap

Legyen ez a tökéletes
Nap, s ha nem
Így záródna a többi,
Akkor csak legyenek
A szürke hétköznapok.

Megfigyelni a változást
Benned, miként megy
Végbe a tudás,
Miként létezel,
S tűnsz el,
Úgy fájhat az
Árulás.

Bepiszkít valami kosz,
Kicsi, de hajlandó
Maradni,
Ott van lelkem kabátján,
S ingén,
Nem akar fakulni,
Nem akar meglenni
Egymagában, máshol.
Nagyra akar nőni,
De jöttél te,
S kimostad.

Imádságra

Ujjaim közül kifolyik
Az élet,
Teremtenék magamban
Egy szebb képet,
De elárultattam.

Már bensőm ezer
Évével másként látok,
Tán még hősnek is
Mondanám magam,
S hogy ti itt vagytok,
Végképp elenyészek.

Rám borul az est,
Ma sem tettem semmit,
Azon kívül, hogy
Térdre rogytam
Isten előtt.

Adsz-e

Kérdeznélek,
Adsz-e magadból
Többet, de mire
Szólnék,
Te már oda is
Adtad az egészet.

Telefonfülke

Aprópénzre váltanám
Az életem,
Hogy egy fülkéből
Telefonáljak
Neked.

Úgy faggat

A megbocsájtás
Szavait hallom,
Az ég kék színe
Teregeti a bennem
Megbújó szavak
Szürke kérdéseit,

Mint álmatlan jóság
A test gondolatába hajt,
Úgy faggat a tél,
Mikor jön a nyár,
S mikor a teremtés
Lidércei múlnak,
Úgy szombat,
És vasárnap.

Befejezetlen vers

Ha ma nem lenne holnap,
A tegnap züllött lidérceit
Hallgatnám,
Miközben látomásaim
Bugyraiba süpped a tánc
Egy éjféli fennlét
Pörgő zenéitől.

Átlapoznám,
De már nincs erőm,
Hallom a hangok
Rémisztő viharát,
Gyötör a kész,
Befejezetlen
Műveim gyűlnek,
A papír elhalványul,
S én eltűnök.

Kezem roskatag,
Fájdalmába sírja
Vissza a cselekvés
Önmagát,
Visszaengedném,
De a rosszullét
Megbabonáz.

Perc

Már nincs elvitelre
Az élet,
Már itt kell fogyasztani,
Leülni egy asztalhoz,
S két kanállal falni.

Eltelt képzetek
Rétegeire helyezi
A hangsúly
Elnyűtt testét,
Míg a halál jajgatva
Feleszmél.

Dobálózik fejem fölött
Áporodott szomorúság,
A naptárra nézek.
Percek múlnak
Hiedelmek beitatott
Szelídségével,
Hitelét vesztett
Napok riogatnak
Eszet vesztve, adva el
Egy sült galambot
A számnak,
Hogy tettek nélkül
Megmaradok a
Mának.

Úgy szeretlek

Szeretlek,
Mint végeláthatatlan messzeség
Lezajló porából emelnek
Tornyot,
S míg odaérek hozzád,
Isten mélységes
Nagy titka előtt
Meghajlok.

Szeretlek,
Mint megannyi
Szorgos hangya
Építi várát,
Dolgosan készülnek
A télre,
Úgy szeretlek,
Mint megannyi
Lusta tücsök
Hegedül
Az éjbe,

Mint fáradt lelkű
Oroszlán pihen
A szavannák alatt,
Úgy szeretlek,
Akár a vidéket
Beterítő napfény.

Ha

Ha félénk vagyok,
Már nem a nagyok pihe-
Puha kezébe vágyom,
Ha félénk vagyok,
Magam gyűjtötte bajok
Energetikus karizmáját
Vállalom fel.

Ha bátor vagyok,
Már nem a nagyok sete-
Suta kezére vágok,
Ha bátor vagyok,
Magam ültette magok
Hatalmas lombjait
Emelem fejetek fölé.

Szavaim

Képződmények apró luxusai
Irányítják elvem,
Beletipornak lépésembe,
Sakk-mattot ugornak a bábuk,
Kifaragják önmaguk
Méltó helyét.

Onnan kapaszkodnak
Felfelé,
Míg egyszer csak határozó
Szóból válnak igévé,
Ahonnan egyenest
A főnevek rangjába
Emelkednek.

Szemedben

Megpihent a bánat,
Szemedben járkálva
Elmém elfáradt,
Így hát megpihenek
Ott.

Szemet hunyva

Szemet hunyva
Keresem a véget,
Szemet hunyva
Az égnek,
Hogy faragott belőlem
Ekkora téves
Erőhalmazt.

Szemet hunyok
Megaláztatásaimon,
Félénk szavak ezek,
Melyeket leírok,
Mégis belesüppesztem
Mindenem,
Hátha választ kapok,
Mi a "jóbüdösfrancnak"
Elmélkedem...

Öntudat

Elmém babonás hangjaira
Támaszkodik a lét,
Kifordulva önmagából
Repül szanaszét,
S közben rikácsol,
Károg,
Káromolja lelkem,
Majd visszatér.

Szerkezeti nagyságát rendíti
Meg az itt maradt por,
Elmenőben még megfordul,
Rám köszön.

Taglalja igazát, búsan
Szemeimbe néz,
S már látom,
Nem igaz ez az egész,
Csak bánatom elhanyagolt
Szerkezetét
Eszi a rozsda.

Még mindig nem

Már vagy húsz éve
Gondolkodom,
S már vagy
Ezer éjszakám
Álmatlan léptei
Szaladgálnak bennem,
De még mindig
Nem értem a
Halált.

Írok

Delíriumba estem,
Két kezemmel festem
Irracionális megmozdulásaim,
Fáradt hangot
Ad a szám.

Meglepő tévedések
Sorai közt lépked a
Toll, már én sem
Tudom, miről írok,
De eszmém a
Papírhoz ragad,
Onnan fel nem kel,
Nem énekel,
S nem jut el
Sehova.

Írni kezdtem

Híresztelnek valami
Átitatott papírról
Szóló mesét,
Kézbe fogott,
Lenyelt esti
Gondolatokat

Én voltam az,
Igen, én,
Ki nem tett
Pontot
A mondat végénél,
De most megteszem,
S kézzel írom le,
Lezárom
Minden ezzel
Húzódó
Alkalmam,
Hogy írni kezdtem,
Talán ott rontottam
El
Mindent

Árulás

Árkon-bokron megigazulás,
Ribancok köpik
Szemen maguk a Gubacsi
Úton.

Szerteágazó lépteik
Jobbra-balra
Állítanak félre
"Nátóküldötteket".

Talán még az AIDS
Újszülöttje, de már
Adja is el
Termékét.

Annyira megnézném
A kormányhivatalnok
Bús fejét,
Amint kézhez kapja
Leletét.

A hiány iskolája

Fáradt boldogulás
Taszítja tovább
A bennem fuldokló,
Önkéntes hiányt.

Éppen csak megjött,
S már menne is
Tovább, éppen csak
Egy percre állt
Meg, köszönt,
És itt hagyott,
Meghalt.

Most a hiány tanítja
Lelkem abszorbens
Terítékeit, próbálja
Belegyömöszölni
Értelmét,
De a homály elfed,
S nem látom.

Kezemben egy régi
Emlék, halk zene
Suttogása veri
Dobhártyám,
S már petőfis sorokkal
A dinnyehéj
Elrohadt a vízparton.

Válság

Zokogni volna most jó,
Ráborulni az
Éj csillagaira,
És zokogva rebegni el,
Mi bánt.

Ordítani esne most jól,
Úgy igazán, ami csak
A torkon kifér.
Ami nem szuszogás,
S nem gyenge
Köhintés.

Örülni lenne jó, azt a
Legigazán. Átölelni
Kedvesem minden
Porcikáját,
S úgy zokogni,
Miközben ordít bennem
Az öröm.

Ha rámnéztek

Kitalált intelmeket
Adnék magamnak,
Törvényekbe ültetném
Életem útvonalát.

Táblákat helyeznék
Nyakamra,
S tollal írt verset
Homlokomra,
Hogyha rámnéztek,
Lássátok,
Már nincs
Önbecsülésem.

Ha rámnéztek,
Mondjátok, mit
Láttok?
Láttok-e engem,
Láttok-e bennem merszet,
Hogy leszálljak a
Buszról,
S elétek menjek.

Papírhajóm

Papírból fontam
Össze hajóm,
Rátettem a duna
Vizére, s elázott.

Erős voltam,
Mégsem bátor
Korban ért a halál.

Gyengéden ölelt az
Élet, de elragadott
Tőle, egy pillanat
Műve szállta meg
Az éjjelt.

Hármas

Már csak a nyugalom
Köhögését hallani,
Erőltetett léptekkel
Megy el a szánalom.
Eklektikus képek bírái
A jók,
Az éjjel-nappal
Másokért dolgozók.

Fennhangon költészkedik
Szikrázó nyugalmam,
Bennem bízik,
Nekem mondja
Unalma megrázó
Cseppjeit.

Elhull a vég,
Átlátja magát a
Labirintus,
Mégis valahol
Eltéved bennem.

Ha nem szeretnél

Ha nem szeretnél,
Megállna bennem a
Kanál,
Sűrűvé válna, akár
A lekvár
Megfőzés után.

Ha nem szeretnél,
Már a látóhatár
Mellett mennék
Lehajtott fejjel,
S szedegetném
Le a néked
Felragasztott
Csillagokat.

A csiga

Maszatos léptekkel csúszik ő,
Nyálkás, és háza megnyerő.
Alszik, ha csönd van,
S menekül,
Ha ég a ház,
Hát "idekünn"
Próbál meglenni
Egymaga.

Most maszatos léptekkel
Kullog át,
Most viharos képzelet
Homlokán.
Lassan jár, így
Tovább ér,
Életét adná mindenért.

A napokban mondta
Énnekem,
Nem tud aludni, s a
Félelem zaja
Dobálja este a
Benti szobában.

Nem is olyan rég,
Vagy két hete
Parázna csigák
Fegyverest
Rontottak rá éjszaka,
S elvitték, mi
Volt az otthona.

Pár perces melódiám

Didereg kint a hóban
A lélek,
Lelkem örök táborát
Kizártam,
Itt bent egyedül
Élek, kulcsra zárt,
Pihent hangom
Rezzent álmosságát
Hitetem el
Veletek.

Ha mást nem,
Most továbbmegyek,
S majd ha hívtok,
Hát visszajövök
Megnézni,
Hogy éltek.

Ének

Mint tarka napsugár,
Érek le a földre,
Mint megfáradt Hold-madár
Tekintek a régre.

Mint álmatlan józanság
Érintelek téged,
Mint angyali boldogság
Úgy ölelnélek.

Mint tűzeső az égből,
Égetek föl mindent,
Mint szárnyaszegett madár,
Hiányzik az élet.

Csak ketten

Ha diadalt aratnék,
Pergő búzaszemet,
Ha csak én lennék
Ott a fényes csillaghegyen,
Hát vinnélek magammal.

Ha diadalt, s babért
Fonnék koszorúból,
Fejedre tenném,
Átölelnél,
S tudnánk,
Csak ketten vagyunk.

Cigaretta nélkül

Átáztatva párhuzamok
Jellemei között
Varázslatos délutáni,
Gondtalan pihenés
Szunnyasztja a
Lelkem.

Párásít bennem napokat
A jóság,
S a belőled fakadt
Ihlet mohóságát
Taglalom,
Hogy cigaretta nélkül
Írni már
Nem tudok.

fájdalom

Félve buzdítom magam,
Rohanjak,
Vágjak bele,
De már nem biztos a rég,
Mi most zúg,
S felemészt.

Tékozol magából energiát,
Visszahúz ismét,
De már nem az ideál,
Kitekint a vizes
Oszlopok mögül,
Rátérdel hátamra,
És szívemre ül.

Bekiabál, ha szólok,
Beleül ölembe,
Tiltja az egészet,
Bennem él,
Belém ékelt,
Szoros kapcsolatba
Kerül az elenyészett
Szavakkal.

itthon

Ha meghívnak, s látok,
Ha elmegyek és
Fázom köztetek,
Hát ne hallgassatok.

Ha ott vagyok, és mégsem,
Köztetek remélek
Újat, hát ne halasszatok.

Megbékélek idővel,
De kell egy kis magány,
Oszlasson felhőket,
Ha most nem muszáj,
Hát nem beszélek,
Csak őrlöm magamban
A szót,

Kicsit szomorkodom,
Majd megyek tovább,
A felhők szélén ülve
A pótlás hiányát
Engesztelem ki,
Csak nálatok legyek
Itthon.

A reggel első sugara

Nyílik az égbolt,
Feltámadt szivárványt
Színez ki a táj,
Ráfesti önmagát
A reggeli első
Napsugár.

Lombjait teregeti elém
Egy zöldellő nyárfa,
Esőcsepp hullik alá,
Megtelik az árok,
S képeket dagasztok
A sárból.

Álmot legyint a Hold,
Most éjszakát világit
A föld másik
Oldalán.

Darazsak a lombhulláskor

Darazsak a lombhulláskor
Követnek árnyakat,
Keresik a télre való,
Átvészelő agyukat.

Darazsak lombhulláskor
Zümmögnek, ha kisüt
A nap,
Míg lenéznek
Utoljára az őszi
Sugarak.

Darazsak lombhulláskor
Sírva fakadnak,
Tavasszal kezdhetik
Elölről,
Mit most itt hagynak.

Árulkodó vers

Árulkodtam,
Elmondtam mindenkinek,
Elmondtam,
Csak szeretek.

Júdás fattyú nemzetéből
Származik a szó,
Elragadtatott,
Mosni való szennyes
A szám.

Elmélyülök haragra kelt
Fátokban,
Mint féreg,
A kérgét kongásig
Kirágtam,

S most itt vagyok
Szótlan,
Üres,
Alkalmatlan,
Hogy tehessek.

Tollam

Csak még egy szót adj,
Most szólj,
Soha máskor,
Most legyen feltámadásod
Hóbortos reggele.

Én lelkem, én görnyedt testem,
Szürcsöld magadba
A jövőt,
Habzsold az életnek
Magvait,
Szólj hozzám,
Kezemben a szám
Tolmácsolja
Mit elmondanál.

Tollam birtokában a kéz,
Elporlad, felemészt
A tánc,
Egy fehér lap után
Megyek,
Olcsó szó-hegyek
Betemetnek.

Eutanázia

Kegyes halált
Halt istenem,
Elaltattam,
Beadtam neki
Az aranylövést,
Sikoltott egyett,
Örült, mosolygott,
Majd hangos
Szemekkel
Az életért
Kiáltott.

Ami már nem fáj

Áramvonalasra csiszoltam az
Agyam, heroinnal tömtem
Teli lomha testem,
Úgy örültem,
Ha szerethettem.

Vágyak dallamán a test
Megpihenni vágy,
Elalszik rajtam a
Legyek úrrá,
Míg képzeletedbe kapaszkodom.

Úgy féltem, mint félni
Soha senkitől,
Hittem a megnemszületettől
Az elmúlás
Csorba igazáig.

Momento

Elsuhan a lélek,
A test megnyugvásba téved.
Elhagyja korcs birodalmát,
Felemelkedik,
Még talán a múlt is
Felelevenedik.

Kéretlen pillanatban
Szunnyad a test,
Hosszú rabságából
Szabadult elme már
Megy, robajjal omlik össze
A semmibe,
Viszontlátott üvölt,
S örök szerelemmel
Tekint le ránk.

Menekülök

Menekülök,
Az utca szitálja
Esőjét,
Ontja a párát tüdőm,
Elhalkul a hang,
Míg megőszülök.

Menekülök,
Mennék már, végre
Eső zúdul,
Ömlik a víz,
Megmerevedett esőcseppek
Fehérítik a tájat,
Elnézést, bocsánat,
De ez még
Nem tél,
Csak lelkem
Páráját formálja
A dér.

Egy részeg este

Meghitt alkalom,
Összeül a baráti társaság,
Zokon venné a bor,
Ha őt nem hívnák
Meg.

Pálinkát iszik minden
Jótét lélek,
Ettől már hajladoznak,
Így fizetek, kérem!

Áporodott iz számban,
Megkövezve érzem magam,
Keresztre szegezett
Mámoros lidérc,
Ki csak nézi a
Kredencét,
Belátja-e ott egész
Lelkiismeretét.

Iszonyatosan pocsék vers

Letettem vékony hálómra
A port,
Benne maradt,
Átszűrtem szavaim,
S már nem
Káromkodom,
Csak magyarul,
Nem mondom
A fák másik oldalán,
Erdő és bokor,
Kígyó és béka,
Csak magyarul.

Gondolkodom,
Miként enyhül a
Csend, önmagába
Száll az est,
Elönt a
Magyarázatlan
Ihlet.

Éljen a magyar

Éljen a magyar
Szabadság,
Éljen a haza,
Haljon éhen,
Kinek nincs igaza
Abban,
Amiben én tévedek.

S miről azt hiszi,
Hogy nem igaz,
De mégis nekem az,
Csak még én sem hiszek
Benne,
Mert
Érjen még a magyar
Szabadság elvtársak,
Égjen a haza
Irént táplált tűz,
Mely innen már
Engem is űz.

Torontál utca

Torontál utca következik,
Valahol a hegyek alatt
Pásztázik a szem végig,
Hogy most mit
Keresek én itt?

Megyünk, lobog velünk a hév,
Szerelmünk vár,
Sirok már megint,

Reggel másnapra ébredek,
Szörnyű ez a tézis,
Miszerint a feltevések
Tudatlanságába ömölsz,
Közben pedig betemet
Maga alá a
Kényszer.

Akkor

Ráértem még,
Úgy éreztem, van még
Idő,
Úgy néztem ki, mint aki
Mindig belő
Magába pár adagot.

Akkor nyugodt szívvel
Szívtam fel egy gramm spurit,
Ma már a négy kávé
Is zavar,
Pedig az élet keserű
Szájizére ettem
Halat, s a szálkája
Bennem maradt.

A boldogság kérelmezése

Akár még meg is illetődnék,
Ha az emberek egymást
Ölelnék, s átkísérnék a
Boldogságot az utcán,
Vagy a cébéá árulná
Alacsony áron,
Akár csak a nyáron
Napoznának vele,

Ágyba vinnék,
Megkefélnék
Szőrét, simogatnák
Édes mosollyal a
Szájon,

Mint aki
Hiányzott,
Úgy örülnék,
Mint aki
Boldog.

a boldogság

messzi közeléből a távol
ad magából teret
az idő fogja
kezemben a könyvet
lapoz egy termetes
ember hasonmása
látta miként ihletet
adott el a postásnak
egy új bicikli kijár
a teraszra rágyújtani
a házat a macskára
léptem úgy örült a
vágyakozás irántad
táplált szerelem
az autót valaki
ellopta a garázsból
kiáll egy szög a
falból melyre képet
akasztott szakasztott
ugyanaz a másik
utcában lépdel
a boldogság

ÁbRáZoLoK

áBrÁzOlOk lIgEtBőL
sZoMoRú kÉpEt,
rÁmOnDoM,
nEkTeK eZ bIzToSaN
fEsTéSzEt,
bIzToSaN kÉrNéLeK,
sZaLaDj vElEm
hUlLáMzÓ éGbOlT aLaTt,
kErGeTőZvE fÉlÉnK
sZíVeM tErÉn,
rOhAnJ vElEm
tEnYeReM éLeTvOnAlÁn
vÉgIg, mÍg nEm kÍsÉrT
a HALÁL.

táplálj BeLŐlem önTUDATot,
SIKOLTS felém, SZERETLeK,
ölelj CSENDesen,
Míg megFOGOM KEZed,
Míg NÉzEM szemED
KiMONDottan,
AhOL mosTAM
LelKeM,
Ott aKARok békébeN
NYugodnI,
MInt szemeD GYönyörKÖDtető
HullámZó TENGerÉN!

Mint aprófát

Meghülyültem,
Értelmem már alattam
Vág fát,
Még lecsap rám egy
Óriás két kezével,
Átformál,
Megérint,
Tűzbe dob,
Mint aprófát
Szokás
Hideg éjszakán.

Egység-rendszer

Diktatórikus szintetikumok
Látóhatárán belül
Parancsol nekem
A líra, és a komorság,

Most apró szomorúság
Szűkíti lelkem,
Egymás után
A szavakat helyezem,
Még körbefon
Egy halk zene,
Egy Cseh Tamás
Melodikus,
Féldepressziós
Tánca,
Mely lelkemet
Szanaszét rázza.

Időzavar

Omolnak össze bennem
A várak,
Szürke pizsamámnak
Szélére ül az álom.

Most van a jelen
Állapotnak előjele,
De elmúlt,
S most már a
Múlt jelenének
Tévedését írom,
Mikor már
Rég jövőmben
Járok,
És pont

Rettegek

Ha nem hallom hangod,
Már rettegek,
Hogy elkap a magány,
Hogy egyedül maradok,
Rettegek,

Ha nem vagy velem,
Már számból a szó
Sem dől ki,
Megnémulok,
S rettegek,

Ha távol vagy,
Hogy valami történt
Veled,
Hogy elveszítelek,
S hogy már
Nem szeretsz,
Rettegek.

A halál lova

Ráültem a halál lovára,
De engem ledobott,
Helyettem már
Két embert
Szívenrúgott.

Én estem hanyatt,
Taposott rajtam
A fájdalom,
Szemenköpött az
Élet,
S most én fekszem
Ott,
A földön.

kétezernyolc

Átkot hozó év,
Már lassan vége,
De mit hozhat még.

Álnok, gólyalábú év,
Egylábon forgó,
Szegényes kacsaház.

Hátulról jött,
Kését gerincembe vágta,
Egészen a szívig,
Majd megforgatva
Hetedíziglenig.

Rábíztam volna életem,
De megtévesztett,
S korcs isteneivel
A képembe nevetett
Ez a "mindenhajó
hanemjó"
kétezernyolc

Az orrom

Bevertem az orrom
Egy lengőajtóba!
Igen!
Mert akkora.

Hold-Lyuk

Már látom a Holdon
Az ementáli lyukakat,
Éppen egy holdegér
Az egyikből kinéz,
Integet,
Majd rágja tovább
Jóízűen.

Látomás

Színes karikákat
Lobogtat a szél,
De megunod,
S lassan
Arrébb mész.

Álommanók

Álommanók jönnek,
Mint királyi hadsereg,
Ugrálnak, s énekelve
Álomport hintenek szemeidre.

Dúdolnak fülbemászó,
Álmos dallamot,
Közben egy manó
Jobb válladon elbóbiskol.

Már csak néhányuk
Próbál meg altatni,
De sikertelen
Minden léptük,
A por kiömlik,
Tüsszent,
S beterít a por mindent.

Ott alszanak, s már
Annyira horkolnak,
Hogy aludni a zümmögő
Hangtól úgysem bírsz.

Nyugalom

Az ergonómia erejével
Csapok közétek,
A messzeség elnyúló
Öklével ütöm meg
Arcotok,
Vízzel borogatom sebeitek,
Csak végre
Hagyjatok.

Mosolyogsz

Utazgatni arcod szépségében,
Hinni a maradás reményében,
S örülni, mikor oly
Boldog vagy.

Nézni, miként szomorú arcodon
A aggodalom kiül,
Szívem összeszorul,
Megmerevedik a tér,
Elsötétül minden,
Mit eddig a fényesség
Lepett be.

Majd tereled a szót,
Úgy mosolyogsz,
Csak ne essek vissza,
Hát ezért is
Szeretlek
Megmaradva neked,
Mint hegedülő
Lusta tücsök.

Mikor veled vagyok

Mikor veled vagyok,
A csütörtök is vasárnap,
Mikor fogom kezed,
Nem mondom,
Bocsánat,
Csak nézlek,
Egy szót se szólok,
Kiürül lelkem beléd,
Átfolyik a szív,
És a test
Odaragassza
Bélyegét.

Ivászat

A derengés látszatát kelti
A bor,
Táncol a boldogság
Most
Valahol.

Megnémul

Bélelt románcai közt
Az ég elhallgat.
Sötét lesz,
Megnémul a vágy,
Elhallgat a tomboló
Vihar,
Késztetést érzek,
Mikor sírok,
Hogy most halkuljak
Én is,
Maradjak csöndesen,
Apró szavakat
Többé ne
Véssek.

Őszi-szellő násza

Kezedben kulcsol össze
Időt a szél,
Parányi lelkemnek
Boldog menedék.

Arcodon táncoló napnak
Derűs fénye.
Úgy szitál lelkemnek
Boldog nevetése.

Szemedben hajlongó kék
Őszi-szellő násza,
Kijárna lelkednek
A világ boldogsága.

Míg Te nem szólsz

Úgy érzem, elrontottam mindent,
Nem követelőzök, csak kérek,
Úgy érzem, mindjárt elalszom.

Elfog a pánik, lelkem lüktet,
Apró darabjai égnek bennem,
Minden szavad kell,
Minden kis hallgatás,
S az, mi néked fáj,
Az fáj nekem is,
Az éget legbelül,
Az az én fájdalmam.

Most pihen a bánat, és az
Érzés legbelül fáj,
Hogy nem mondod el,
Hogy nem kiállt a szó,
Hogy helyetted csend
Van valahol.

Most tűnik az ima, keserű
Derengés emészt fel,
Úgy érzem, megbántam mindent,
Mégis legbelül mondanom kell.

Nem mondhatom, hiszen
Álnok simulás a kézben
Ringat édes öleléssel,
Úgy érzem, elrohan minden.

Most lelkem üde illatával száll
A belső üresség,
Megvakít a félsz,
A tánc, s az ének.
Most lenne jó szemedben égnem,
De nem lobog a vágy,
Hogy mond, így nem lehetek
Érted bolond,
S míg Te nem szólsz,
Már lelkem sem beszél,
Nem tereget szavakat eléd,
Ha nem beszélsz,
Hát én vagyok te,
S hallgatok veled.

Pillantásod hiányán a táj
Ordítja örök nagy hangon,
Szemed tükrében égve az alkonyat
Vizét iszom, s most megbotlik a nyelv.
Szót kér, s feléd megy,
Hozzád szól, és táncra hív,
Örök táncra
Egy benső zenére.

Krixkrax

Elszenderülsz,
Hiányzik belőled a spiritus,
Nem tudsz már tüzet
Gyújtani,
Meghalt minden,
Ami élet volt.

A fájdalom határai
Lobognak bensődben,
Szájtátva áll a
Kérlelhetetlen,
De nem ad magából
Az élet többet,
Nem hívja kezében
A telefon,
Nem csörög,
Csak néz a halál
Üres szemekkel,
Felémnyúl
Kérlelhetetlen.

Mintha

Folyósított számlám
Átázott papírjaira
Helyezem mindenem,
Úgy élek,
Mintha abban
Lenne mindenem,

Mintha más már
Nem hatna meg,
Mintha mintha
Lenne az élet,
Mintákat formálok,
Tengeri játékszert.

Ártalom

Most már elhiszem régi
Életem múlandóságát,
De az új az örök,
Nem árthat neki
Se test,
Se tudat.

Lélekzavarodottság

Elromlott bennem a tudat,
A késztetés,
Porig alázva lelkem
Egy idegen helyre küldtem.

Ha ennyire tudsz fájni,
Inkább ne is gyere,
Ne nézz vissza,
Majd valaki egyszer
Megsajnál,
S befogad.

Megbénultam

Átitat egy pillanat a sokból,
Rád helyezem porból
Készült testemet lelkemmel,
Súlya nem haladja a
Kilencvenet,
Mégis én vagyok,
Én voltam,
Azon a napon
Megbénultam.

A lélek szakadt,
A folyó robogott,
Átszaladt bennem a
Halál, s tüstént
Merültem volna alá,
Hogy keressem a fiút,
Aki tőlem aligha
Hárommal múlt.

Most itt állok vesztetten,
Szótlan kezeim ámulnak,
Elmondanám,
De nem tudom,
Abban a pillanatban
Megbénult
Minden végtagom.

Vasútállomás

Egy lassú jazz húzza álmait,
Fájdalmam értelmezése új
Szorgalmat takar,
Ápolja bennem a megmaradt
Jóslatokat, s néz,
Mint aki a világ hitét
Vesztette volna el.

Érkezem. Bűzös vonattal
Megyek a végtelen áramlásán
Át, létezik megbízható
Vasútállomás,
Ahol biztosan leszállok,
Ahol biztosan rám
Vártok.

Kérdések

Beoltottam a világot
Egy kísérletezett szerrel.
Mellémbújt értelmében a szó,
Kísértett, s mondta
Oltalmazó kérdéseit
A naphoz,
Honnan jön,
S azt, hogy
Maradjon,
Ha már egyszer
Igy összeültünk.

Hetedik hét

Lassan hetedikbe lépünk,
Hetek rabolják száműzve
Önmaguk létét,
Hogy örült a világ,
Mikor megszülettél.

Elkapott egy ócska
Hadjárati eszme,
Miszerint ha hazamegyek,
Te ágyadban fekszel,
Megkérded, hol voltam,
S kérek tőled cigit,
Megnézed, jól vagyok,
S ne lopjak egy
Szálat se,
Majd alszol.

Elmentél,
S már nem az ágy
Pihentet,
Hanem érdes,
Hideg földben fekszel.

Megbénult szívem
Sarkai lekopnak,
De érted ontott
Könnyeim nem fogynak,
Megfagynak.

Bálvány

Átugrok érted a normalitás
Világából a szépbe,
Durvul az érzés,
Körülöttem kietlen emberek
Élik fennhangon
Mondott létüket,
Elszürkült szivárványból
Faragnak képeket,
Szobrot állítanak
Egy hatalmas érzésnek,
S elhiszik,
Az az istenük.

Átdobom magam érted
Óz birodalmába,
Elrepülök érted
Egy kietlen pusztaságba,
Csak veled legyek,
Nem számít már,
Milyen a környezetem.

Fekhetnek szobrok összezúzott
Porai, imádhatnak
Aranybárányt az emberek,
Veled Grönlandon
Sem didergek.

De még egyszer

De még egyszer,
Csak pontra szedett,
Elmém ezernyi pontjából
Eredt, pislákoló,
Fáradt hangot
Adj.

De még egyszer,
Hogy lássam szemed
Csillogásából az éltet,
A halál bosszús ígéretére
Tégy pontot.

De még egyszer,
Ha csak álom
Elhajolt képeibe dőlve,
De még egyszer
Ölelj, s ne eressz
Soha többé el.

Melankólia

Mellettem alszik az öröm,
Bennem nyugvó, meghajló,
Örök tánc az élet.

Reggelre kelve úgy ébredek,
Mint darabjaira szelt,
Póknak óriás hulladékhegy.

Fejemben botladozik a szépség,
Próbál kijutni, de nevetséges
Foltjaim centiről-centire elfedik.

Kergetőzik bennem az emberi tudat,
Sikolt felém az őszi lombhullás,
Depresszióm szele még meg se rendült.

Alkoholos pára lepi be az alkonyt,
Dudorászik szememben a napsugár,
De az ég felhőit erőtlen töri át.

Meghízik bennem az olcsó, kicsi isten,
A nagyot már nem merem szemlélni,
Nem értem hogy ered a folyó, s hova tűnik.

Bajlódik szívemben a vér, hogy jusson át,
Tüdőmben az oxigén egyre csak ordibál,
S kecses zebraként a fül elzárja járatát.

Megbújok

Megbújok én is ott,
vagyok veled.

Lomha kegyelemmel
Átgondolt fogalmakat
Dobálok azt utcára.

Lomtalanítást tartani,
Nem szólani senkihez,
Csak nézni
Ezer szemével
A fénynek,

Hogy ott állsz,
Megmerevedve a
Koporsó mögött.

Megbújok én is ott,
Míg dörömböl a
Szív, fájdalmas görcsöt
Okoz.

Állok majd ott,
És zokogok.

Kólózni

Sok még az idő hátra,
Lágyan szól egy
Síró harmonika,
Kezedben kezem fogod,
Úgy táncolsz,
Szaladsz velem.

Körben, kanyarogva
Padok közt,
Szólamokra tapsolva,
A zenét
Énekelni százszor,
Várni a hajnalt,
Inni a pohárból.

Táncolni ezredévig
Minden egyes perced,
Röpülni a délszláv
Zeneszerelemmel.

Meghaltam

Meghaltam én is azon
A napon; már nem
Számítanak az előző
Csillagok,
S már nincs maradás
A múltban.

Apró fények előttem
Zúznak össze
Hatalmas bástyákat,
Nem látok már,
Nem hallom szemem,
Lelkem olyan fáradt,
Szívem is beteg,
Előtted meztelen
Elmém harcra kél.

Az volt életem
Utolsó reggele,
Azóta más vagyok,
Más lett a körülvevő
Élet.

Új élet

Feltámadt bennem
Az új élet rendszere,
Hinni, és menni,
A tévedést elfele

Engedni magamból,
Csak hirtelen jött
Álmok álnok
Testamentumától
Szabaduljak.

Álmaimba térek

Ezüstös a folyó,
Ma valahogy más lett
A világ.
Odakint furcsa emberek
Lépnek várva
Egy csodát.

Álmaimba térek vissza,
Ott még létezik a
Tavasz,
S nem dúl bennem
Az élet iránt
Kiszáradt
Tapasztalat.

Lamma Sabaktani

Nézett, tekintett le a
Keresztről,
Odaszegezték.

Lágy tekintet a
Hegyről,
Elmenőben még
Visszanézek rá.

Íme a Te Anyád,
S íme a Fiú,
Akit szültél.

Szólt még
Egy korty vízért,
Majd kilehelte
Lelkét.

Istenem, én Istenem,
Miért hagytál
El engemet?

Egyedül vagyok

Elkapott a magány,
Nincs kinek mondhassam,
Nincs, kit szólítsak,
Egyedül vagyok.

Berekeszt magába a fájdalom,
Döbbenten állok,
Nincs kinek szóljak,
Nincs miért várakat
Ostromoljak,
Egyedül vagyok.

Általam lett üressé
A világ, kiürült belőlem
A vigasz. Most kell,
Hogy itt legyél,
Most jöjj, gyere kis fecském,
Olyan
Egyedül vagyok.

Várok, hátha a csönd
Szól helyettem, beszél,
De a falon lógnak
Élettelen képek,
Próbálok burokba lépni,
És nem hinni a télnek,
Próbálok, de
Egyedül vagyok.

Hogyan köszöntselek

Régen öleltelek,
Már megvan
Egy perce,
Régen láttalak,
Akkor még reggel volt,
S fáztam.

Ismét egy este,
Elmúlt a szele,
És két kezét a
Nap zsebre tette.

Álmodom rólad,
Fogom apró kezed,
Ölellek,
S el nem eresztlek.

Mától az enyém,
Tegnaptól minden,
Honnan is kezdjem,
Hogyan köszönjem.

Mit mondjak,
És mit nem,
Mi az, mit szabadna
Tennem, mi az,
Mi meghat,
Csak újra csókollak,
S míg tart az élet,
Adok bókokat.

Téged látlak messzi
Elmenő vonaton,
Téged várlak ismét,
Tudom, jönni fogsz.

Álmom egy réten,
Poros napsütéssel
Hizlalva a testet,
Lelkem asztalára
Téged helyeztelek.

Álmodj rózsaszálam,
Repülj szép fecském,
Szemedből a könnyem
Csorduljon, ha igy szép.
Sirok majd én is,
Ha neked kell majd sírni,
Ott leszek én is,
Ott leszek a mindig
Ezer évszázadán.

Ölellek téged,
Te apró, kicsi
Lány.

Reggelre

Lelkem romjain a bánat,
Szürkül az ég, a tájnak
Dől egy olcsó üveg,
Folyik belőle bensőm hangja.
Letakarva, akár porcikáim
Ledobott sejtjei
Megmerevednek,

Alszom reggelig, s egyszer
Csak felkelek, mint
Álmot remélő, aprócska,
Kisgyerek.

Remegő hanggal kérdezlek,
Élsz-e még, de
Felelet helyett a
Csöng markolja fülem,
Álmomból ébredve
Reggel, s újabb nap,
Hitet a csönd, és a kezdet,
Van folytatás,
De kimászni oly nehéz.

Borul lelkemre a csönd,
Aprítja minden érzésem
A táj, érzem, innen
Már nincs tovább.

S mond

A képzelet örök melódiáját
Írom le neked,
Gyönyört, és ékes szavakat
Adok, s ha akarod,
Hát azt is megkapod.

Olcsó percek álmos vidékei
Múlnak, benned az élet
Új pillanatban műveli
A lágyan kergetőző
Másodperceket.

Szánalmas emberek
Mászkálnak, mihaszna tettekkel
Álcázva az időt,
S már az sem érdekelne,
Ha nem lennének,
Csak te ölelj,
Te túrj hajamba,
S mond;
Mennyire szeretlek.

Áldás

Lezárta a bejáratot,
Már többé oda nem lépek,
Szívem rejtett záradékát
Váltanám ki,
De nincsen rá pénzem.

Foszlányokba hánytatott érzelem
A bánat,
Reggelizni nem tudok,
Vigye el a száraz
Megnyugvás.

Essen eső fáradt hangomra,
Áztassa érzésed torkom,
Rúgjak be az élet
Pimpós borától.

Hamisan szóljak,
Ha nem mondhatom igazam,
Átkozzon már az isten is,
Ha úgy látja kedve,
De ha van benne
Tisztaság,
Áldjon meg,
Soha máskor,
Ha nem most,
S mindörökre.

Fészek

Telítődik humusszal a szívem,
Kikelnek belőle anonim tojások,
Magzatvíz folyik vérem
Helyett, az élet minden
Percében újjászületek.

Reinkarnálódik bennem a szó,
Más és más értelmet ad,
A drog figyelmen kívül
Hagyja a mától
Elvonatkoztatott
Szintetikumokat.

Átölel csendesen a napnyugta,
Figyel édesen egy kismadár,
Összezárja szárnyait,
S betakar egy hűvös
Éjszakán.

Rózsák tere

Kertjében ülni veled
Egy galaxist ültetni
Lábam alá,
Bejárni egész
Európát, s annak is
A keleti részét.

Benne ülni egy téren,
Benned ülni elmélyülten
Nézni szemed,
S közben szívem
Jajdulásai fájnak,
De jajgatásból
Ujjongásba váltnak.

Ez a tér, mely
Fogságban tart,
Nem enged el,
Megnyugtat, s
Betakar,
Álmodom vele,
Budapesten,
S már hárman
Alkotjuk
A világegyetemet.

Fecskemúzsám

Ihletet adtál, ihletet adsz,
Leülsz mellém, s jönnek
Pergő ritmusok,
Rítusok közt tied vagyok.

Már nem érdekelnek
Elhasznált rongyok,
Kik megvetik ágyuk,
Te vagy az egyetlen,
Kire várok
Évszázadokon át.

Mellettem ülsz,
Felemésztett a magány
Öklendezik arrébb,
Néz rám, még egy
Pillanat,
S eltűnik a
Rózsák tere temploma
Alatt.

Elfogyok

Táplálkozik testemből a lélek,
Elfogyok apránként,
Eszi a méreg a vasat,
Eltűnik büszkén a toll,
S bennem marad
A semmi.

Elfogyok, némán a hídon,
Nézem a folyót,
S ha nem lenne a
Bennem rejlő büszkeség,
Talán meg is
Kérdezném,

te folyó, te alattomos
duna,
te átoknak formált,
Komor,
imádatra méltó
folyó, víz,

miért csaltál meg,
miért hálsz mással,
csalódást okoztál
már nem csak nekem,
de sokaknak,
és a tájnak.

Ha már

Ha már nincs miért élni,
Legalább meghalni
Lehessen,
Ha már nincs a
Vízben folyó,
Levegőt vehessek.

Ha már nincs miért halni,
Legalább élni lehessen,
Ha kiszáradt folyók
Tombolnak felettem,
Úgy hiszem,
Akkor sem,
Sehogy sem értem
az életet.

Gondolataim hada

Két kezén a nap
Áttetsző sugara
Ragyogta be szívem,
Lelepleződve
Álltam előtted.

Tudtad már,
Ki vagyok,honnan
Jöhettem,
Érezted gondolataim,
Melyek jöttek
Mögöttem.

Hallgatag kis társaság,
Nem szólnak sokat,
Mégis ha az egyik
Megbotlik,
Megbánthat másokat.

Gyilkosság

Isten szólt,
Én mentem,
Méltán ránehezedtem,
Összetört alattam
A pára.

Le volt már
Mállva a falról
A kosz,
Nem volt az ördög,
Ő sem mosolygott.

Beléptem istenhez,
Átölelt nézve,
Miként tőröm
Átdöfte szívem.

Kenyér és víz

A sírás kenyerét osztja
Az éli, a keresztre
Már nem merek
Nézni,
Inkább falba temetett,
Vékony elmémbe térek.

Onnan szépet ígérnek
A zajos portfóliók,
Kenyeret osztanak,
Míg éhezik a szó.

Koldulok, hogy adjanak
A boldogság szendergő
Vizéből, hiszen a böjtöm
Már kenyér és víz.

Így már

Ez már nem jövő,
Múltunk fényes útját
Takarja a szél,
Belepi a por,
A megbánás
Így már mit
Sem ér.

Babona

Átment előttem egy
Fekete macska,
Ki, ha nem egy
Kéményseprő zavarta,
Majd elhaladtam egy
Létrafok alatt,
Fellökve ezzel
A sót az asztalra,
Mikor kettétört előttem
Egy tükör,
Kézen fogott az ördög,
S elvezetett.

Veled elmenni

Elegem van a gondolataimból,
Harcolok ellenük,
Belefojtom önmagam
Lelkébe a szót,
De helyébe az egész
duna kifolyik a
Partra,

S írni akarok,
Sírni akarok a szóra,
Az Ady által megírt
Koporsóra
Borulva némán
Szeretni,
Gondolat nélkül
Feltámadni,
Közönyös léptekkel
Veled elmenni.

Szíved hadteste

Ha nem látok színeket,
Sötét lesz az ég,
Kergetek fényeket,
Odafönn de szép.

Parányi arcodon járkálok,
Fel, s alá,
Nézem a jegyeket,
Mily szép ez a lány.

Benned rejlő színes virágaid
Hajtanak belőlem,
Ha nem lennék oly nehéz,
Ugrálnék szívedben.

Így úgy vagyok ott,
Mint nehéz hadtest,
Lerohanom szerelmed,
És elfoglalom benne
Méltán megnyugvó
Helyemet.

Takarodó

Ha lemegy a nap,
Mindig reád gondolok,
Felnézek az égre,
S csillagot számolok.
Rágyújtok egy pallmall
Illatos izére,
Elvegyülve ér
A világnak végére.

Szememben könnyek
Sorakoznak, s hív
Egy fáradt lehelet,
Míg takarodót zeng
Az éjszaka
Fülembe.

Vége

Az álmatlanság szenvedő
Homályába vész az érzés,
Beleesik az isten a mézbe,
Ott ragad, míg egyszer
Kikanalazzák,
S vége.

Feketelyuk

Rámhelyezted létednek sugarát,
S most visszaverődve rólam,
Ragyogok.
Nélküled nem vagyok,
Csak egy feketelyuk az
Égreborult csillagok
Ezernyi serege mellett,
Kiégett óriáscsillag tetem,
Melyre ráborul az
Egész világegyetem.

Túlvilág

Hol nincs megnyugvás soha,
Ott teremtődik a kényszernek
Árka, mely megtelik
Velem, átzuhanok félholtra
Vert tetemeken,
Süppedek, a lápos mocsári
Színházban leszek ablakpucoló,
Hogy kiláss, hogy nézd,
Miként a nap felkel,
A színdarabnak vége lesz,
S köztünk lapuló hatalmas
Hegyek nem mások,
Mint egérnek odaszórt
Éjjeli maradék.

Az élet

Megpörkölt gyöngyszem az élet,
Forró felszíne feketére
Sült, alatta fénylő,
Átlátszó réteg,
De odáig még senki
Nem ért el.

Piac

Számolom a perceket,
Hogy ott legyek veled,
Most beteg vagy, fázol,
Innen menni kell.

Egy percig sem bírom már
Nélküled, elrettent a magány,
Ülök egymagam színtelen
A félelem szürkehályogán.

Felkelt a figyelem, ne aludj,
Ne félj, vár rád a
Győzelem, s valahol még
Reményt is árul egy öreg
Az életnek piacán,
De kifogyóban van,
Hiszen már nem gyártják.

Én leszek veled

Ha nem hiszel nekem,
Higgy az igazaknak,
Ha ott leszel velem
Valahol a földön,
S kérdik mély tekintetek
Között,
Hát én leszek veled.

Messzire vágyom

Messzire vágyom,
Csak innen menni el,
Nem maradni sehol,
Ne ismerjenek.

Némán utazni veled
Egy álmokkal teli buszon,
Csókolni a szád
Egy elpirult csillagon.

Utazni véled a tejúton át,
Messzi-messzi galaxisra,
Keresni egy elhagyott
Bolygót,
Hova a náza nem
Küldött hajót.

Ott pihenni le veled,
A lelkeknek tengerén,
Süvítene lágy esti
Szél, míg kezem
Gyengén arconcsókol.

Tánc

Szaladj Jónás után,
Nyelesd le magad a hallal,
Az éjszaka papírtáncot
Jár, pezsgőzik
Édes muzsikaszóval.

Belőlem nyer megigazulást
Az álom, félve őrzi
Pillanatom hevét,
Rámnehezedik a jóslat,
Miszerint kelni olyan
Nehéz.

Sárkányt röptetnek hamis
Istenségek a bálban,
Táncol az est fényes
Mezőkön,
Elragadja szívem a leggyönyörűbb
Hölgy, s arconcsókol.

Táncolok vele,
Minden perce szép,
Asszonyok viszik férjüket
Haza,
Elfáradok, s leülök
Melléd, akár egy megpihenni
Vágyó, lágy dallamú
Költemény.

Tojás

Lelkem sárgáját süti ki
Az isten, fehérjémet
Későbbre elteszi,
Megtörte meszesedő
Búrám,
Mielőtt kikelhettem
Volna.

Normalitás paralízise

Leépített másnaposság
Rogyasztja a lelkem.
Apró foszlányokat látok
Mint apró szentjánosbogarak
Szállnak,
Szállanak az égen,
Sűrűre borítva a sötét
Éjszakát.

A hideg még hűsöl
Magában egy picit,
Elszenderül a kénes
Esőcsepp, s szárítja
A búza szirmait.

Megbújik testemben
A visszhang válasza,
Miért keresem folyton
Az istent, s helyette
Miért mindig önmagam
Dialektusába botlom.

Keresztezi kisagyam
Kérdését a látás,
Idegein megannyi
Információ szalad,
Mégis elhiszem,
Hogy ez a tinta
Feketén a lapra ragad.

Reményt ad

Angyalok síró hangját hallom,
Fejemben lüktet a meghűlt vér,
Átlátszó most szívem,
És olyan nehéz.

Reményt ad egy Fecske,
Hozza nyarát felém,
Táplálja a jóságot, s önmagát
Belém.

Fázva és éhesen lohol a nap,
Kifelé tekint az esőből,
De leér egy napsugár,
Visszaint a tetőről,
Boldog pillanat,
A szív megszakad.

Álmos a tücsök, s pihenni tér,
Reggel várják szerelmes fecskék,
Reggel újra megváltozik a világ,
S isten is, ha kell,
Hazatér.

Bákókám

Olyan igazi öregasszony,
Olyasfajta legeslegjobb nagymama,
De Ő más volt,
Ő volt az imádnivaló bákóka.

Az én bákóm, az én nagyszülőm,
Az én anyám, és keresztelőm.
Vigyázott rám, sütött nékem,
Fogta kicsiny gyermekkezem.

Átölelt, ha fáztam, s velem sírt,
Mikor sírni kellett, az utolsó úton
Is sétált velem. Templomba járt,
Hitte az istent, hitt Ő nékem is,
Szerette versem, s nagynak
Tartott.

Hitte, ha majd megnövök,
Táncolunk egy esküvőn,
S ő lesz majd a dédi,
Már mindenki Őt félti,
Késő már, hogy elmondjam,
Szerettem, de elragadta
A halál.

Látom

Majd minden olyan más lesz,
Majd megváltozik az ég,
Szürke és kék lesz,
S idegen a vér.

Már látom is anyukám,
Már látom határát az újnak,
A világ elszenderül,
Így lesz a sorsnak
Sorsdöntő dolga.

Bosszús idegenek

Bosszús idegenek intenek felém,
Mondanám nékik, menjetek,
Elég, de már arra sincs
Erőm, bosszús idegenek
Éktelenkednek,
S elhízik a táj.

Játszuk el

Játszuk el, hogy minden
Rendbe jön, lapozzuk
Az elsuhanó fényeket,
Az isten felkötötte
Magát.

Lehellete belepte a tájat,
Hervadnak köröttünk
Vidám talpalávalók,
Sötétbe tér fényleni
Lelke.

Elkészültem, már nem vagyok
Fáraó, balzsamos testem
Hamis szót ír, s szól
Valami lehányt útpartról
Felém.

Játszuk el, hogy már nem
Lesz több lélegzet, s hogy
A jövő vizei kiszáradt folyók,
Semmivé válik köröttünk
Az ég,

Hát játszuk el,
Mert élni már
Annyira nehéz.

Kikelet

Bújnak a földből zöldellő
Kis füvek, a világ nem
Győzi habzsolni az éltet.

Felém fordul egy virágzó
Fa lelke, porozza magát
Egy dongó, egy méhecske.

Virágról virágra száll egy
Hatalmas lepke, kifeszíti szárnyát,
Egy álomra hasonlít,
Színes és gyenge.

Látványt kerget odafönn egy
Eltévedt napsugár, egy esőcsepp
Ugorja át a magasban terjengő szivárványt.

Pirosló szemekkel engedi fürtjeit a nap,
Mintha a felhők bárányra
Hasonlítanak,
Míg húzzák a kötelet
A kibaszott halálnak.

rájövök

Kitekintek elmosódott önmagam
Szétrágta torkából,
Nyelem le falatjaim, s nem akarok
Újra hinni, nincs bennem
Csak foszlányokra szaggatott
Emlék, és némi kétes
Mosoly, mely örökre számra
Ragadt.

Bizar kincseit veti elém isten,
Valami elhízott gyümölcsfáról szedi
Le viccesen az almát,
És mondja tovább, meg tovább,
De rájövök,
Ő az ördög.