Szolgálati közlemény!

"Lehajolt, bedugta a fejét, és kiáltott:

- Itthon vannak, kérem szépen?

Horkanó zaj támadt belülről aztán csönd lett.

- Azt kérdeztem, kérem szépen, hogy itthon vannak-e? - ismételte Micimackó hangosan.

- Nincsenek! - válaszolt egy hang, és még hozzátette: - Ne tessék úgy ordítani! Nem vagyok süket!

Micimackó tűnődött.

- Senki sincs odabent? - kérdezte.

- Senki.

Micimackó kihúzta a fejét a nyílásból; kicsit gondolkodott.

"Ez nem stimmel. Valaki csak bent van, ha egyszer azt mondta, hogy senki. Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell." (részlet A.A. Milne, Micimackó c. könyvéből)

Tudom, tudom...ne ordibáljak. Úgy csináltam itt a blogon, mint, aki nincs otthon. Pedig próbáltam otthon lenni, csak kívülre nem szűrődött ebből semmi. Ennyit rólam. Ezentúl másképp lesz.

Őszbe nyíló virágok...

Munkába menet egy olyan szervizúton (is) közlekedek, amin nagyon kevesen járnak. Az út mellett haladva felkaptam a fejem - az őszi nyárban kihajtott valami mezei virág, én pedig azon gondolkoztam, hogy hogy is van ez. 

Amikor már (igen lassan) közeleg a tél, a természet majd szépen elalszik, erre itt ez a néhány négyzetméternyi friss üde virág...mutatja magát nekem. Persze nem lennék bölcs blogírnok, ha erről nem jutna rögtön valami okosság az eszembe. :)

Az jutott az eszembe, hogy akármekkora is az ősz, a télbehajlás az életemben, egy kis melegség, egy kis "jó idő" mindig képes arra, hogy a lelkemben üde kisvirágok nyíljanak. S nincs más dolgom, mint gyönyörködni az apró szirmokban, s megköszönni a Teremtőnek.

Hol találom ezt a melegséget, a jó időt? Egy közösségben, egy áldott szentmisén, vagy dicsőítésben. Mindenhol, ahol ketten vagy hárman...de akár egyedül is Isten jelenlétében, egy imában vagy egy magányos szentségimádásban.

Más kérdés, hogy akarom-e én ezt? Hogy vágyom-e a szép meglátására, a "kisvirág" feltalálására? Ez akár egy lélekvizsgáló kérdés is lehet rendszeresen az életemben.

Tényszerű szeretet...

Van ugye egy olyan állapot, amit gyermekkorából szerintem Mindenki ismer. Egyedül vagyok otthon, megteszek valamit, amit nem kellene. Megteszem, mert megtehetem, hiszen nincs ott az, aki fegyelmezne, figyelne reám, aki rám szólna: "Ezt most ne tedd!" 

De aztán hazajön Apa, vagy Anya, s rossz esetben minden kiderül. "Ezt nem kellett volna, drága gyermekem. Máskor ne tedd! Akkor se, ha nem vagyok itthon, ok?"
S aztán kezdődik minden elölről, hiszen elment otthonról az, aki fegyelmezne, figyelne reám, aki rám szólna.

S ez a  szokásunk átitatja az egész életünket. Ha nincs ott Apám, Anyám; ha nincs ott a Tanár, ha nincs ott a Főnököm, stb.

De hogyan állunk ezzel, ha Istenre gondolunk? Ő "sincs" ott? Most éppen nem lát? Most éppen nem fegyelmez, nem figyel reám, nem szól rám? Mit gondolunk erről?

Egy Mindenhatóról gondoljuk esetleg azt, hogy elfordította a fejét, mert most a szomszéd Mari nénivel, s annak hites urával, Pista bácsi vergődéseivel van épp elfoglalva? Hát...hitünk mérője az, hogy erről mit gondolunk.

S ha végül is úgy gondoljuk, hogy Isten állandóan - real time - figyel ránk, akkor úgy gondolunk-e rá, mint arra, aki fegyelmez engem, rám figyel, rám szól, ha gondot lát az életemben?

Nem, Isten ennél sokkalta több. Ő állandóan szeret engem. Nem tudja megtenni, hogy nem teszi ezt meg.

Örök időben annyira szeret, hogy bármikor képes megfogni a kezem, megragadni a gondolatomat, hogy megmentsen. Nem azért teszi ezt, mert ez a feladata, hanem azért, mert azt akarja, hogy Vele legyek. Őbenne. Általa. Érte. Mert tudja, hogy ennél nincs több nekem.
Lehet ez akár egy felismerés is...de több annál. Tény. Tényszerű szeretet.

Magán(y)kinyilatkoztatások...

Terjedőben vannak (mindig is voltak) katolikus köreinkben különféle magánkinyilatkoztatások...most név szerint nem említenék egyet sem, mert nem akarok egynek sem reklámot csinálni...

Mégis megfontolásra méltónak tartom ezt a témát, mert nemrég egy beszélgetésen szóba került ez, s egy atyától meglehetősen fontos gondolatokat hallhattam ez ügyben...

A lényeg az, hogy ugyan az Egyház megengedi, hogy bárki figyelje, olvassa, érdeklődjön valamely magánkinyilatkoztatás iránt, még akkor is, ha az Egyház az adott kinyilatkoztatást még nem vizsgálta, vagy várakozó állásponton van azzal kapcsolatban, esetleg nem ajánlja azt...de:

Ha egy magánykinyilatkoztatás a hitéletünk része lesz, egyre többet foglalkozunk vele, egyre többet olvasunk róla, egyre lelkesebb "terjesztői" leszünk, akkor egyszer csak eljutunk oda, hogy már nem az evangélium üzenetével, nem az Élő Igével foglalkozunk, hanem épp az aktuális magánkinyilatkoztatás foglalja el a szívünkben az első helyet. S ez egyáltalán nem vezet jóra...talán feltűnt a címben zárójelek közé tett "y" betű...

Különösen veszélyes "trendi", manapság felkapott és éppen "nagyon aktuális" kinyilatkoztatásokra figyelni, mert egyszer csak szembe állítjuk magunkat az Egyház tanításával és akkor döntéshelyzetbe kerülhetünk...

Katolikusként nincs szükségünk igazából a magánkinyilatkoztatásokra, - még akkor is, ha vannak közöttük elfogadottak az Egyház részéről - elég, ha elegendő időt szentelünk az Egyházunk által biztosított szentmisékre, szentírás olvasásra, s követjük a Tanítóhivatal útmutatásait...

Az élet megy tovább...csak győzzük utolérni!

Betoppantam a Bloggerre, majd azon kaptam magamat, hogy november óta egy sort sem írtam...Viszont Hajni bejegyzése - "Jó, hogy megint olvashatunk:)" inspiráló rám nézve...
Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem fogom most sorra venni a novembertől 22-től március 8-ig eltelt időszak eseményeit... :)

Pörgés van, volt, lesz...mindig is. Az a bizonyos élet nevű vonat pedig csak száguld. S időnként azon kapom magamat, hogy taxiba kell ülni, helikoptert vagy sugárhajtású repülőgépet kell bérelni, hogy utolérjem azt a vonatot. Pedig a vonat hosszú, végtelenül hosszú...s akárhol is szállok fel rá, mindig találkozom új és érdekes történetekkel, új és barátságom emberekkel. Ergo nem szükséges utolérnem (magamat) ahhoz, hogy ismét találkozzak az Élettel.

Az Élet ugyanis maga Isten és Jézus és a Szentlélek...aki mindent áthat, mindent betölt, mindenütt jelen van. Ha csak úgy felugrom a vonatra, akkor is. Csak kell az a "vágy" a szívemben, hogy találkozzak Vele. 

Ez már rajtam múlik. Hagyom-e, hogy lerugdossanak az életem megpróbáltatásai a vonatról...hagyom-e, hogy engedjek a hívásnak, gyere, szállj le egy kicsit, most itt valami érdekesebb történik.

Rajtam múlik, hogy egy száguldó vonatnak látom-e az életet, mely nem vár rám...vagy egy csöndesen csordogáló ladiknak, mely biztonságot ad. Ami egyszer majd partot ér...